Clover guardian

Akárhol van az ember, éjszaka bárhol láthatja a csillagokat. Bárhol... 
Elernyedten pihegett. Kezeit az ölébe ejtve, nézte, ahogy a kékfényű lámpák remegve világítanak. Lassan vette levegőt, hallgatta, hogy milyen nyugodtan dobog a szíve. Szeme esetlenül fókuszált a félhomályban. Búzasárga haja, selyemsálként omlott a vállára. 
Nekidőlt az ablaküvegnek. Az sárga és fehér fénypontokat tükrözött vissza. Még sose látta ilyen fényesnek a távolt. Sok, összeállt egy formává, néhány egyedül pislálkolt a messzeségben. Egy maroknyi a remény szikráiból. De egyhamar eltűntek az éjszaka apró lámpásai. Sötétség övezte körül. 
Hirtelen, mintha a kék fények is erőtlenebbek lettek volna. Összeszorult a gyomra. Elfogta a rettegés, hogy mi fog történni. Forgolódni kezdett a cseppnyi helyen, hol bezártságot érzett. Úgy érezte, mintha őt is magába vette volna a sötét, mély keble. Szíve zakatolni kezdett, hánykolódva kereste a helyét, gyorsabban vette a levegőt. Kirekesztette a külvilágot, lehunyta a szemét és magára rántotta plédjét. 
A saját sötétje nem volt olyan kietlen és barátságtalan, mint ami előtte körülvette. Az valahogy belülről fűtötte a lelkét. Hátradőlve gondolkozott a közeljövőről. Milyen lesz? Olyan lesz mint eddig volt? Vagy valami most szebbé teszi? Vagy rosszabbá?
Erre a gondolatra megdörzsölte csukott szemét. Egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra ismét meglátta az apró fénypontokat. 
Reménnyel telve, kattant fel a szemhéja, de ahogy az ablakon kinézett, ott továbbra is csak a mogorva sötétség fogadta. 
Ismét megdörzsölte a szemét. Újra előtte lebegtek az apró mécsvilágok. Mint ezernyi apró gyertyaláng. Nézte a csukott a szemével a saját kis illúzióját, mely lassan lenyugtatva, a hevesen kalapáló szívét, álomba ringatta. 
A part menti sétányon a lemenő nap erőtlen melege ölelte át. Magába szívta a sós tengeri levegőt, és hagyta, hogy a lágy nyári szellő elragadja magával. Pehely könnyűnek érezte magát, mintha bármelyik pillanatban felkapnák a levegő istenségei és gyengéden reptetnék a fűszeres illatú rétek felett. Fel is vették a hátukra, mint egy tavaszi virágszirmot melyet nem hagy a sors a földön elmaradni. Súlytalanul lebegett a bolyhos bárányfelhők között. Alatta zúgtak az erdők, melyekből színes tollú madarak szálltak ki. 
Illatos virágszirmokat vitt fel hozzá egy játékos erdei fuvallat. Keblére vette az illatfelhő. A zöld lombok közül kiröppent négy páva. A fellegekből lehullott egy égkék selyemlepedő. A négy páva csőrébe csippentette a lepedő négy sarkát, mire ő, mint egy magas jegenyének legfelső, lehullott levele, mely szellőktől ringatva hull lefelé, engedte, hogy a négy madár lassan levigye a földre. Ahogy felnézett az égre, a sárga alkonyodó égen megpillantotta a csillagokat.
Amikor kilépett a ringatózó selyembölcsőből, egy pillanatra megérezte talpa alatt a puha pázsit langyos harmatját. Felakart állni, de ahogy ki akart ugrani, esetlenül bukott előre. Ismét a kékfényű valóságban találta önmagát. Mint egy földre ejtett könyv, kitárt karokkal bukfencezett a padlóra. Felülve kitekintett az ablakon. Ismét megjelentek a fények az éjszaka sötétjében. Ragyogó arccal bámulta azt a feketeségből kitűnő apró fényfoltot ahogy, az egyre közelebb ért hozzá. Érezte, hogy ez már nem holmi álom, hanem, a színtiszta édes valóság.
A felcsapódó sárga lámpák fényében, recsegve hangzott felette a bemondó hangja.
"Húsz perc a leszállásig" 
Arcán felhőtlenül ragyogott az őszinte boldogság. Gondosan összehajtva a plédjét, eltette a hátizsákjába. Szinte csak az egyre jobban közeledő sziget fényeit tudta nézni, és azokban gyönyörködni. Türelmetlenül várta, hogy leérjenek a földre. 
Körülötte mindenki mozgólódni kezdett. Sóhajokkal és morgolódásokkal körülvéve, csak neki volt elhajthatatlan a mosoly az arcáról. 
Ahogy a gép földet ért, majdnem kiugrott izgalmában a szíve a helyéről. Egyre hevesebbé vált a dobogás, miközben az elcsigázott tömegben toporgott. 
Onnantól, hogy a lába a reptér betonját érte, szinte vitte magával előre a lendület. Felpörögve várta a poggyászát. A fakult hajnali sötétben, már csak pislákoltak a csillagok. A reptéri lámpák fénye, szinte láthatatlanná tette őket. A mögötte guruló bőröndjével ballagott a benzinszagú téren. Köhögnie kellett a szagtól, mely a tüdejéig hatolt. 
Hirtelen, valaki megragadta hátulról. Minden úgy volt, ahogy eleinte elképzelte. Kellemes félhomályban, egy puha illatfelhőben, a forró ölelésben, szemtől szembe fognak vele ragyogni a csillagok. Abban az émelyítő percben voltak a levakítóbban ragyogóak és legszebbek számára a csillagok. Hiszen szerelme szeméből láthatta őket...

Bármi elől menekülsz, a lugas kapuja mindig nyitva áll. A levelek lesöprik a piszkot, az indák elfeledtetik a bűnt, a szökőkút pedig lemossa a vért...
Elfelejtenek remegni a lábaid, lecsillapodik a füled zúgása, majd elhalkul a szívverésed. Végül lemászol az ókútba, ahol nem találnak rád és kettesben maradtok a magánnyal...
Rádőlsz a nyirkos, hideg kútfalra és hagyod, hogy úrrá legyen rajtad a biztonság. Gondosan hajolnak vissza a kút szájára a csalánlevelek, míg el nem nyelik a fényt és derengős félhomályba nem kerülsz. Majd belegondolsz, hogy jó ott neked, nem zargat téged senki és nem törnek rád bármelyik sarkon. Mert a kútnak nincsen sarka, nyitott akár a szíved a világ felé és romokban áll akár a lelked...
Mélyen lélektársadnak érzed a kutat, akiben mindig megbízhatsz. Akinek a vállára dőlhetsz és elengedheted szíved fájdalmát. A kút magában tartja azt, amit benne mondtál és beengedi haragosaid dühöngő hangját. Nem találtak rád, mert egyetlen védelmeződ, elrejtett a szemük elől. A kút ellát téged mindennel, amit csak kérhetsz. Fala tövén rád vár a vadszeder, melyet érted, miattad növesztett, hogy tápláljon. Lassan csurog rozsdás csapjából a hűs, fémes ízű víz a beszakadt aknarésbe. Földjén pedig elnyúlva terül végig a mohaszőnyeg, mely csendesen tűri, ha ráhajtod fejed. 
Távoli harangszót és lépések zaját verik vissza a százéves téglák. A csalánlevelek egyre kevesebb napfényt eresztenek át magukon. Zöldből sárga, sárgából vörös lett a fény a kútban. Már álomra hajtanád a fejedet, de meghallod a vészjósló lépteket. Remegve tekintesz a fekete növénytakaróra, melyet felülről megborzoltak, majd egy csuklásszerű hang után a léptek eltávolodnak. Hevesen verő szíved lassan újra megnyugszik és ismét magába zár öreg barátod. 
Kiáltást hallottál. Egy napos téren ültél és élvezted, hogy nem zargatnak. Az éles hang irányába rohantál, mire megláttad azt az embert a földön fekve, aki mindenben megértett, támogatott, s most, vérző orral fekszik a betonon, körülötte az üldözőiddel. Egyiknek a kezében a kés éles pengéje villant meg, mire nekik rohantál és a védtelen barátodat falaztad. 
Megtámadtak. Esetlenül védekezve rugdaltál és ütöttél, miközben futásra késztetted barátodat. Csak egy pillanatra néztél a menekülő szerettedre, mire visszatekintettél a kést már a kezedbe állították. Magadon kívül ordítottál, majd kitörtél közülük és vérfoltokat hagyva a járdaszegélyen loholtál a lugas felé...
Pislákolva süt be a holdvilág, mire felriadsz a közelmúlt álmából.  Feltápászkodva nézel ki a csalán tövén keresztül. Körülölelte a sötétség a lugast, csak messze, valahol a városban égnek a gázlámpák. Utolsó pillantást veszel cinkosod ölére, majd húzódzkodva felrántod magad a felső világba. Nem fáj a csalán tövise, szinte meg se érzed. Csoszogva haladsz a kövezett sétányon, majd a szökőkúthoz érve, még egyszer kimosod a karodon húzódó sebből a vért. Az indák eszedbe juttatják az üldözöttséged és levelei lesöprik rólad a maradék piszkot. Baktatva haladsz végig a lugason majd a kapuhoz érve hátratekintesz egyetlen jótevődre... az ókútra...