Máj 22

Bármi elől menekülsz, a lugas kapuja mindig nyitva áll. A levelek lesöprik a piszkot, az indák elfeledtetik a bűnt, a szökőkút pedig lemossa a vért...
Elfelejtenek remegni a lábaid, lecsillapodik a füled zúgása, majd elhalkul a szívverésed. Végül lemászol az ókútba, ahol nem találnak rád és kettesben maradtok a magánnyal...
Rádőlsz a nyirkos, hideg kútfalra és hagyod, hogy úrrá legyen rajtad a biztonság. Gondosan hajolnak vissza a kút szájára a csalánlevelek, míg el nem nyelik a fényt és derengős félhomályba nem kerülsz. Majd belegondolsz, hogy jó ott neked, nem zargat téged senki és nem törnek rád bármelyik sarkon. Mert a kútnak nincsen sarka, nyitott akár a szíved a világ felé és romokban áll akár a lelked...
Mélyen lélektársadnak érzed a kutat, akiben mindig megbízhatsz. Akinek a vállára dőlhetsz és elengedheted szíved fájdalmát. A kút magában tartja azt, amit benne mondtál és beengedi haragosaid dühöngő hangját. Nem találtak rád, mert egyetlen védelmeződ, elrejtett a szemük elől. A kút ellát téged mindennel, amit csak kérhetsz. Fala tövén rád vár a vadszeder, melyet érted, miattad növesztett, hogy tápláljon. Lassan csurog rozsdás csapjából a hűs, fémes ízű víz a beszakadt aknarésbe. Földjén pedig elnyúlva terül végig a mohaszőnyeg, mely csendesen tűri, ha ráhajtod fejed. 
Távoli harangszót és lépések zaját verik vissza a százéves téglák. A csalánlevelek egyre kevesebb napfényt eresztenek át magukon. Zöldből sárga, sárgából vörös lett a fény a kútban. Már álomra hajtanád a fejedet, de meghallod a vészjósló lépteket. Remegve tekintesz a fekete növénytakaróra, melyet felülről megborzoltak, majd egy csuklásszerű hang után a léptek eltávolodnak. Hevesen verő szíved lassan újra megnyugszik és ismét magába zár öreg barátod. 
Kiáltást hallottál. Egy napos téren ültél és élvezted, hogy nem zargatnak. Az éles hang irányába rohantál, mire megláttad azt az embert a földön fekve, aki mindenben megértett, támogatott, s most, vérző orral fekszik a betonon, körülötte az üldözőiddel. Egyiknek a kezében a kés éles pengéje villant meg, mire nekik rohantál és a védtelen barátodat falaztad. 
Megtámadtak. Esetlenül védekezve rugdaltál és ütöttél, miközben futásra késztetted barátodat. Csak egy pillanatra néztél a menekülő szerettedre, mire visszatekintettél a kést már a kezedbe állították. Magadon kívül ordítottál, majd kitörtél közülük és vérfoltokat hagyva a járdaszegélyen loholtál a lugas felé...
Pislákolva süt be a holdvilág, mire felriadsz a közelmúlt álmából.  Feltápászkodva nézel ki a csalán tövén keresztül. Körülölelte a sötétség a lugast, csak messze, valahol a városban égnek a gázlámpák. Utolsó pillantást veszel cinkosod ölére, majd húzódzkodva felrántod magad a felső világba. Nem fáj a csalán tövise, szinte meg se érzed. Csoszogva haladsz a kövezett sétányon, majd a szökőkúthoz érve, még egyszer kimosod a karodon húzódó sebből a vért. Az indák eszedbe juttatják az üldözöttséged és levelei lesöprik rólad a maradék piszkot. Baktatva haladsz végig a lugason majd a kapuhoz érve hátratekintesz egyetlen jótevődre... az ókútra...

  • Ismeretlen -
    Imádom :D <