Akárhol van az ember, éjszaka bárhol láthatja a csillagokat. Bárhol...
Elernyedten pihegett. Kezeit az ölébe ejtve, nézte, ahogy a kékfényű lámpák remegve világítanak. Lassan vette levegőt, hallgatta, hogy milyen nyugodtan dobog a szíve. Szeme esetlenül fókuszált a félhomályban. Búzasárga haja, selyemsálként omlott a vállára.
Nekidőlt az ablaküvegnek. Az sárga és fehér fénypontokat tükrözött vissza. Még sose látta ilyen fényesnek a távolt. Sok, összeállt egy formává, néhány egyedül pislálkolt a messzeségben. Egy maroknyi a remény szikráiból. De egyhamar eltűntek az éjszaka apró lámpásai. Sötétség övezte körül.
Hirtelen, mintha a kék fények is erőtlenebbek lettek volna. Összeszorult a gyomra. Elfogta a rettegés, hogy mi fog történni. Forgolódni kezdett a cseppnyi helyen, hol bezártságot érzett. Úgy érezte, mintha őt is magába vette volna a sötét, mély keble. Szíve zakatolni kezdett, hánykolódva kereste a helyét, gyorsabban vette a levegőt. Kirekesztette a külvilágot, lehunyta a szemét és magára rántotta plédjét.
A saját sötétje nem volt olyan kietlen és barátságtalan, mint ami előtte körülvette. Az valahogy belülről fűtötte a lelkét. Hátradőlve gondolkozott a közeljövőről. Milyen lesz? Olyan lesz mint eddig volt? Vagy valami most szebbé teszi? Vagy rosszabbá?
Erre a gondolatra megdörzsölte csukott szemét. Egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra ismét meglátta az apró fénypontokat.
Reménnyel telve, kattant fel a szemhéja, de ahogy az ablakon kinézett, ott továbbra is csak a mogorva sötétség fogadta.
Ismét megdörzsölte a szemét. Újra előtte lebegtek az apró mécsvilágok. Mint ezernyi apró gyertyaláng. Nézte a csukott a szemével a saját kis illúzióját, mely lassan lenyugtatva, a hevesen kalapáló szívét, álomba ringatta.
A part menti sétányon a lemenő nap erőtlen melege ölelte át. Magába szívta a sós tengeri levegőt, és hagyta, hogy a lágy nyári szellő elragadja magával. Pehely könnyűnek érezte magát, mintha bármelyik pillanatban felkapnák a levegő istenségei és gyengéden reptetnék a fűszeres illatú rétek felett. Fel is vették a hátukra, mint egy tavaszi virágszirmot melyet nem hagy a sors a földön elmaradni. Súlytalanul lebegett a bolyhos bárányfelhők között. Alatta zúgtak az erdők, melyekből színes tollú madarak szálltak ki.
Illatos virágszirmokat vitt fel hozzá egy játékos erdei fuvallat. Keblére vette az illatfelhő. A zöld lombok közül kiröppent négy páva. A fellegekből lehullott egy égkék selyemlepedő. A négy páva csőrébe csippentette a lepedő négy sarkát, mire ő, mint egy magas jegenyének legfelső, lehullott levele, mely szellőktől ringatva hull lefelé, engedte, hogy a négy madár lassan levigye a földre. Ahogy felnézett az égre, a sárga alkonyodó égen megpillantotta a csillagokat.
Amikor kilépett a ringatózó selyembölcsőből, egy pillanatra megérezte talpa alatt a puha pázsit langyos harmatját. Felakart állni, de ahogy ki akart ugrani, esetlenül bukott előre. Ismét a kékfényű valóságban találta önmagát. Mint egy földre ejtett könyv, kitárt karokkal bukfencezett a padlóra. Felülve kitekintett az ablakon. Ismét megjelentek a fények az éjszaka sötétjében. Ragyogó arccal bámulta azt a feketeségből kitűnő apró fényfoltot ahogy, az egyre közelebb ért hozzá. Érezte, hogy ez már nem holmi álom, hanem, a színtiszta édes valóság.
A felcsapódó sárga lámpák fényében, recsegve hangzott felette a bemondó hangja.
"Húsz perc a leszállásig"
Arcán felhőtlenül ragyogott az őszinte boldogság. Gondosan összehajtva a plédjét, eltette a hátizsákjába. Szinte csak az egyre jobban közeledő sziget fényeit tudta nézni, és azokban gyönyörködni. Türelmetlenül várta, hogy leérjenek a földre.
Körülötte mindenki mozgólódni kezdett. Sóhajokkal és morgolódásokkal körülvéve, csak neki volt elhajthatatlan a mosoly az arcáról.
Ahogy a gép földet ért, majdnem kiugrott izgalmában a szíve a helyéről. Egyre hevesebbé vált a dobogás, miközben az elcsigázott tömegben toporgott.
Onnantól, hogy a lába a reptér betonját érte, szinte vitte magával előre a lendület. Felpörögve várta a poggyászát. A fakult hajnali sötétben, már csak pislákoltak a csillagok. A reptéri lámpák fénye, szinte láthatatlanná tette őket. A mögötte guruló bőröndjével ballagott a benzinszagú téren. Köhögnie kellett a szagtól, mely a tüdejéig hatolt.
Hirtelen, valaki megragadta hátulról. Minden úgy volt, ahogy eleinte elképzelte. Kellemes félhomályban, egy puha illatfelhőben, a forró ölelésben, szemtől szembe fognak vele ragyogni a csillagok. Abban az émelyítő percben voltak a levakítóbban ragyogóak és legszebbek számára a csillagok. Hiszen szerelme szeméből láthatta őket...