Jún 19

   Sziasztok!

    Aki szeret mortozni, írja le kommentbe.

     KÖSZIKE

Jún 19

             1. https://youtu.be/3nad7SQhtno

             2. https://youtu.be/kJQP7kiw5Fk

             3. https://youtu.be/fuyVJYP7GJk

             4. https://youtu.be/d0uFvhCHWCo

             5. https://youtu.be/kgUpRwMeRr4

Képtalálat a következőre: „hangjegy”

Jún 12
Arany László meséi
A kakaska és a jércike
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy kis kakaska meg egy jércike; amint ott kapargáltak a szemétdombon, megtalált a jércike egy szem kökényt, el akarta nyelni, megakadt a torkán, elkezdett fulladozni, kérte a kakaskát: 
– Eredj, kakaskám, hozz a kúttól vizet, mert mindjárt megfúlok a kökénytől. 
Elment a kakas a kúthoz. 
– Kút! Adjál nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfullad a kökénytől. 
– Nem adok biz én, míg nekem a fától zöld gallyat nem hozol. 
Elment a kakaska a fához. 
– Fa! Adjál nekem zöld gallyat, zöld gallyat adom kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfullad a kökénytől. 
– Bizony nem adok én – felel neki a fa –, míg nekem a szép leánytól koszorút nem hozol. 
Elment a kakaska a szép leányhoz. 
– Szép leány! Adjál nekem koszorút, koszorút adom fának, fa ád nekem zöld ágat, zöld ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, pityike mindjárt megfullad a kökénytől. 
– Bizony nem adok én, míg nekem a vargától cipőt nem hozol. 
Elment a kakaska a vargához. 
– Varga! Adjál nekem cipőt! Cipőt viszem szép leánynak, szép leány ád érte koszorút, koszorút viszem fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád érte vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfullad a kökénytől. 
– Bizony nem adok én, míg nekem a molnártól csirizt nem hozol. 
Elment a kakaska a molnárhoz. 
– Molnár! Adjál nekem csirizt, csirizt adom vargának, varga ád nekem cipőt, cipőt adom szép leánynak, szép leány ád nekem koszorút, koszorút adom fának, fa ád nekem ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfullad a kökénytől. 
– Nem adok addig, míg nekem a disznótól hájat nem hozol. 
Elment a kakaska a disznóhoz. 
– Disznó! Adjál nekem hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád nekem csirizt, csirizt viszem vargának, varga ád nekem cipőt, cipőt viszem szép leánynak, szép leány ád nekem koszorút, koszorút viszem fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem pityikének, pityike mindjárt megfullad a kökénytől. 
– Nem adok biz én, míg a szolgálótól moslékot nem hozol. 
Elment a kakaska a szolgálóhoz. 
– Szolgáló! Adjál nekem moslékot, moslékot viszem disznónak, disznó ád érte hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád érte csirizt, csirizt viszem vargának, varga ád érte cipőt, cipőt viszem szép leánynak, szép leány ád érte koszorút, koszorút viszem fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád érte vizet, vizet viszem pityikének, pityike mindjárt megfullad a kökénytől. 
A szolgáló adott neki moslékot, moslékot vitte disznónak, disznó adott neki hájat, hájat vitte molnárnak, molnár adott neki csirizt, csirizt vitte vargának, varga adott neki cipőt, cipőt vitte szép leánynak, szép leány adott neki koszorút, koszorút vitte fának, fa adott neki ágat, ágat vitte kútnak, kút adott neki vizet, vizet vitte pityikének, de a pityike már akkorra megfulladt a kökénytől. 
Ha a pityike meg nem fulladt volna, az én mesém is tovább tartott volna. 
  !
Jún 12
Arany László meséi
A kismalac és a farkasok
Volt a világon egy kismalac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magában, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón: 
– Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom. 
– Nem eresztelek biz én, mert megeszel. 
– Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam. 
A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz. 
Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas: 
– Ugyan, kedves kismalackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is. 
A kismalac beeresztette azt is. De a farkas azzal sem érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott: 
– Kedves kismalackám, ereszd be a két első lábam is. . A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt elég, megint megszólalt: 
– Édes-kedves kismalackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal sem nyúlok hozzád. 
Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be. A kismalac sem volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kiódzott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. 
Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek? Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert egyik sem tudott a fára felmászni. Nagy sokára aztán arra határozták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan, mint a lédeci birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a többi mind az ő hátán volt.
Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát: 
"Forró vizet a kopasznak!" 
A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sosem látták többet. 
A kismalac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a házatájékának a farkasok. 
Jún 12
Arany László meséi
Miért haragszik a disznó a kutyára, a kutya a macskára, a macska az egérre?
A disznó egyszer kapott valami kutyabőrös írást, szabadságlevelet. Őrizte, mint a szeme fényét, éjjel-nappal magával hordta; egyszer azonban el kellett neki menni messzi útra, nem vihette el a szabadságlevelet. Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is arra határozta, hogy odaadja legjobb komájának, a kutyának, majd megőrzi az, míg ő oda jár. Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt, neki is el kellett menni. Az írással mit volt mit tenni? Nem volt más ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni beszélgetni a szomszédba. 
Gondolkozott rajta, hova tegye az írást. Már nem volt senki, akire bízhatta volna; kapta magát, felvitte a padlásra, eldugta a gerincgerenda mellé, azzal mint akinek rendben van a szénája, átment a szomszédba. 
Estefelé hazament, kereste az írást, de biz azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem tudott vele beszámolni, se aztán a kutya a disznónak. 
Ettől az időtől sohase tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a kutya a macskára, se a macska az egérre. 
Jún 12
Arany László meséi
A macska és az egér
Itt is volt, ott is volt, édesapámnak is volt, édesanyámnak is volt, nekem is volt, neked is volt, volt a világon egy macska. Ez a macska egyszer tejet evett egy tálból; odamegy egy kis egér, csak nyalogatja, csak nyalogatja a tál szélét. Mondja neki a macska: 
– Ne bolondozz ám, egér pajtás, ne nyalakodjál, mert majd bekapom a farkincádat! 
A kis egér nem hitte, csak nyalakodott, a macska bekapta a farkincáját. Rítt-sírt a kis egér, kérte a macskát, adja vissza neki a farkincáját, de az nem adta. 
– Hozz nekem tejet a tehéntől, akkor visszaadom a farkincádat. 
Elment az egér a tehénhez. 
– Tehén, adj nekem tejet, tejet adom cicának, cica visszaadja farkincámat. 
– Nem adok addig . mondja a tehén ., míg nekem a kaszástól szénát nem hozol. 
Elment a kis egér a kaszáshoz. 
– Kaszás, adj nekem szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat. 
– Nem adok addig, míg nekem a sütőtől kenyeret nem hozol. 
Elment a kis egér a sütőhöz. 
– Sütő, adj nekem kenyeret, kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat. 
– Nem adok addig . mondja a sütő ., míg nekem a disznótól szalonnát nem hozol. 
Elment a kis egér a disznóhoz. 
– Disznó, adj nekem szalonnát, szalonnát viszem sütőnek, sütő ad nekem kenyeret, kenyeret viszem kaszásnak, kaszás ad nekem füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat. 
– Nem adok addig . mondja a disznó ., míg nekem fától makkot nem hozol. 
Elment a kis egér a fához. Amint ott nézeget fel keservesen, hogy mi módon kellene onnan makkot hozni le, hirtelen egy szem makk leesett, a kis egérnek a fejére esett, úgy megütötte, hogy mindjárt megdöglött bele. 
Ha a kis egér meg nem döglött volna, talán az én mesém is tovább tartott volna. 
Jún 12
Arany László meséi
A kis ködmön
Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűznézni. 
Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a leány úgyannyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt. 
Már odafönt nem győzték várni; leküldte hát az ember a feleségét is: 
– Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében. Tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni. 
Lement az asszony, látja, hogy ott sír a leánya az ászokon. 
– Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz? 
– Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat. – Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a lánya mellé, ő is rákezdte a sírást. 
Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül. 
– Ejnye szedte-vette, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hová vesztek. 
Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt. 
– Hát ti mit sírtok-rítok? Mi bajotok esett ilyen hirtelen?! 
– Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk – felelt rá az asszony –, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe! 
Itt elbeszéltek neki mindent, úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban. 
A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe. Sose tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlök, azok elbeszélték neki. A kérő, csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett. 
– No – azt mondja –, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az Isten is úgy akarja. 
Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja: 
– Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval? 
– Én bizony nagy munkában vagyok. Már fél esztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná. 
– No hát majd felszállítom én – mondja a kérő. Azzal elővett egy vékát, félóra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele. 
„No – gondolta magában –, akadtam már egy bolondra.” 
Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója; odamegy hozzá, megszólítja: 
– Jó napot adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend? 
– Fogadj Isten, atyafi! Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle istencsudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni. 
– No, majd világossá teszem én – mondja rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta. 
„No – gondolta magában –, akadtam már második bolondra is.” 
Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kiscsirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólítja a legény: 
– Hát kend, nénémasszony, mit csinál? 
– Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velök. 
– Én megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket. 
Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult. 
„No, hála Istennek – gondolta magában –, megtaláltam mind a három bolondot.” 
Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak annyit, hogy lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak. 
Jún 12

 


  


 

 
 

Arany László meséi
A kóró és a kismadár
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kismadár. Ez a kismadár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra. 
– Kis kóró, ringass engemet. 
– Nem ringatom biz én senki kismadarát! 
A kismadár megharagudott, elrepült onnan. Amint ment, mendegélt, talált egy kecskét! 
– Kecske, rágd el a kórót! 
Kecske nem ment kórórágni, a kóró mégsem ringatta a kismadarat. Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy farkast. 
– Farkas, edd meg a kecskét! 
Farkas nem ment kecskeenni, kecske nem ment kórórágni, kóró mégsem ringatta a kismadarat. 
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy falut. 
– Falu, kergesd el a farkast! 
Falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró mégsem ringatta a kismadarat. 
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy tüzet. 
– Tűz, égesd meg a falut! 
Tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró mégsem ringatta a kismadarat. 
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy vizet. 
– Víz, oltsd el a tüzet! 
Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró mégsem ringatta a kismadarat. 
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy bikát. 
– Bika, idd fel a vizet! 
Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró mégsem ringatta a kismadarat. 
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy furkót. 
– Furkó, üsd agyon a bikát! 
Furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró mégsem ringatta a kismadarat. 
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy férget. 
– Féreg, fúrd ki a furkót! 
Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró mégsem ringatta a kismadarat. 
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy kakast. 
– Kakas, kapd fel a férget! 
Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz oltja a tüzet; szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót, a kóró bezzeg ringatta a kismadarat. 
Ha még akkor sem ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna. 
Jún 12

Süsü, a sárkány

 

Süsüt kitagadják

Hol volt, hol nem volt, a vad ürömföldön túl, de a bogáncsos réten innen, ott, annál az irdatlan magas hegynél, honnan már a madár is visszafordul, volt a sárkányok birodalma. Pontosabban senki se tudja, hogy hol, hiszen emberfia nem jár a sárkányok között, hogyan is merészkedne a tüzet fújó, lángot okádó szörnyetegek közé! De hogy arrafele van valahol, azt mindenki tudja, ha máshonnan nem, a nagy ordítozásból, bömbölésből, mormogásból és tűzfújásból!

A sárkányok királya az irdatlan hegy legbelsejében lakott kilenc gyerekével. A királynak három feje volt, a gyerek sárkányoknak szintén, kivéve a legkisebbet, annak bizony már csak egy feje volt! Csúfolták is eleget ezt az egyfejű legkisebbet, akit éppen ezért Süsünek hívtak, meg talán azért is hívták Süsünek, mert egyéb másban is elütött a testvéreitől. Szelíd volt, mint a bárány, félénk volt, mint egy kecskegida, jámbor volt, mint egy kolduló barát. Amúgy persze külsőre pontosan olyan behemót nagy volt ő is, mint a többi sárkány! De csak külsőre! Belül meg, mint egy kisegér.

Morgott is eleget az apasárkány, meg dirmegett, meg dörmögött a három fejével: Micsoda szégyen! Meg: Hajaj, ilyen gyáva nyulat ki látott?! Meg: Mintha nem is az én fiam lenne!

Mikor már eleget mormogott, meg dirmegett, meg dörmögött, meg már a szemét is bántotta legkisebb gyerekének az egy feje, mert hiába hunyt be hat szeme közül hármat, akkor is csak egy fejet látott! Nos, mikor már mindezt nagyon megunta, elküldte Süsüt, régi sárkányszokás szerint, hogy számoljon le az ellenségével! Elmagyarázta neki az irányt: El se tévesztheted! Mindig csak előre, és csak egyszer kell jobbra letérned a Huzatos Völgynél! Ott lakik rögtön az ellenségem!

Azután azt is elmagyarázta a második fejével, hogy mit csináljon vele: El se tévesztheted! Addig ütöd, meg dögönyözöd, míg van benne szusz!

A harmadik fejével csak mordult egyet: Na, lódulj már!

Na, ez éppen három hónapja volt, már kezdték is elfelejteni Süsüt, az apasárkány is leszokott a szemhunyogatásról, vidáman nézegette többi gyereke három fejét, úgy gyönyörködött bennük.

Az ám, de egyszer nagy énekszó hallatszott az országútról! A sárkánygyerekek kitódultak a kapuba, az öreg sárkány meg az irdatlan hegy legmélyén hallgatózott magában.

Süsü énekelt, szállt, szállt a hangja a hegy felé:

 

Ó, ha rózsabimbó
 
 lehetnék!
Rám szállnának szépen
 
 a lepkék!
Kicsi szívem vélük
 
 dobogna!
Nem lennék ilyen nagy
 
 otromba!
Ezt a vágyam senki
 
 se érti,
se gyerek, se nő és
 
 se férfi
Senki, senki itt a
 
 világon,
mi is az én titkos
 
 nagy álmom!

 

A sárkánygyerekek, mikor megpillantották Süsüt, visszatódultak az irdatlan hegy belsejébe, s egymás szavába vágva kiáltozták:

– Megjött Süsü! Megjött Süsü! Itt van Süsü! Itt van Süsü!

– Hallom! – mordult rájuk az apasárkány. – Nem vagyok süket!

A sárkánygyerekek elhallgattak, s kíváncsian nyújtogatták a nyakukat.

Süsü abbahagyta az éneklést, letörölte a lábát a barlang bejáratánál, s vidáman köszöntötte a testvéreit.

– Szervusztok! Hogy vagytok? Itt vagyok, ragyogok!

– Szia! Szia! Szia! – válaszoltak a testvérek vihogva.

Majd mikor Süsü az apasárkány elé ért, elhallgattak, s kíváncsian várták, hogy mi is lesz.

Süsü mosolyogva állt az apja elé, egy feje vidáman ragyogott, meg piroslott, mint egy alma. Majd így szólt:

– Megjöttem!

– Látom! – morgott az apasárkány első feje.

– Mit csináltál az ellenségemmel?! – dirmegett a második feje.

– He?! – dörmögött a harmadik feje, mivel egy kicsit nagyot hallott.

De Süsü csak állt és mosolygott.

Az apasárkányban rettenetes gyanú ébredezett.

– Megnyúztad?! – morgott az első feje.

– Porrá törted a csontját?! – dirmegett a második feje.

– He?! – dörmögött a harmadik feje.

Süsü a fejét rázta minden kérdésre. Majd összeszedte a bátorságát, és megmondta az igazat.

– Gyógyfüvet szedtem neki! Vizes borogatást raktam rá!

Az apasárkány nem hitt a hat fülének.

– Mi?! Mi?! Mi?! – kérdezte mind a három fejével.

– Beteg volt! – védekezett Süsü. – Influenza! Csak nem hagyhattam ott betegen?! De most már meggyógyult!

Az apasárkány rettenetes dühbe jött, fújta a tüzet mind a három fejével, mint valami óriási kovácsfújtató.

– Tűnj el a szemem elől! Ne is lássalak! – ordította az első feje.

– Te sárkányok szégyene! Te elfajzott egyfejű korcs! Kitagadlak! – bömbölte a második feje.

– Brr! Brr! – berregte a harmadik feje.

Süsü behúzta a nyakát, fülig piros lett a szégyentől, s lassan hátrált kifelé.

A testvérei vihogtak, rötyögtek, vihorásztak és röhögtek, ujjal mutogattak a kifelé hátráló Süsüre, nagyot csíptek a karjába, hatalmasokat ütöttek a hátába.

 

Haha, haha, bruhaha!
Nézd, hogy lóg a taraja!

 

– mondta az egyik testvér.

Süsü sóhajtott, s így dünnyögött:

 

Elbujdosok, de hova?!

 

A másik testvér így folytatta:

 

Ilyen gyáva, ilyen rút!
Nézd, hogy iszkol, nézd, hogy fut!

 

Süsü tovább sóhajtozott:

 

Majd akad egy gyalogút!

 

A harmadik testvér így csúfolódott:

 

Egy fejében, odanézz,
alig pislákol az ész!

 

Süsü megadóan bólintott:

 

Sose voltam nagy vitéz!

 

A negyedik testvér Süsü fülébe susogott gúnyosan:

 

Hé, te lüke, féleszű
kelekótya sü-sü-sü!

 

Süsü erre is sóhajtott egyet:

 

Haj, nem terem nekem fű!

 

Az ötödik, hatodik, hetedik és nyolcadik testvér már csak ezt kiáltotta Süsü után, hogy: Haha, haha, bruhaha, ne is lássunk már soha!, mivel közben Süsü kiért az irdatlan hegyből, s bánatosan battyogott az országúton.

 

Lepke, lepke, kis lepke

Egy szamárkóró bólogatott, hajlongott a szélben, le-föl, le-föl. Azután már nem hajlongott, hanem csodálkozva hasalt a földre. Süsü lépett rá, majd döngő léptekkel tovább ment: dam, dam, dam!

Ismeretlen helyen járt, csodálkozva forgatta a fejét jobbra-balra, gyönyörködött a piros, sárga, kék virágokban, lassan a szíve is megkönnyebbült, nem fájt már neki annyira, hogy kitagadták! A sárkánykirály dörgő hangját sem hallotta, s a testvérek gúnyos nevetését is elvitte a szél.

Csak ment, ment dübbenő léptekkel: düb, düb, düb! Ha sziklához ért, átgyalogolt rajta, ha patakhoz ért, átugrotta.

Hát ahogy így ment, meg gyalogolt, meg patakot ugrott, egyszer csak egy gyönyörűséges rózsabimbón meglátott egy gyönyörűséges lepkét!

Abban a minutumban megállt, mint akit villám sújtott, vagy mint egy cövek, amit a földbe vertek! Még lélegzetet sem mert venni. Csak nézte, csak nézte a gyönyörűséges lepkét a gyönyörűséges rózsabimbón!

Majd mikor már eleget gyönyörködött a lepkében, elhatározta, hogy megfogja! Lassan, roppant lassan lépett egyet előre, és lassan, roppant lassan kinyújtotta a kezét.

Hát ahogy kinyújtotta a kezét, árnyékot vetett a rózsabimbóra és természetesen a lepkére is! Nem nagy árnyékot, akkorát csak, mint egy üstfedő. De a lepke nem szerette az árnyékot, még ha akkora is, mint egy üstfedő, kényeskedve megbillegtette a szárnyát, és továbbröppent, napsütötte helyre.

Süsü báván nyúlt a rózsabimbóért, leszakította, s mivel a lepke már nem volt rajta, jobb híján megszagolta. Szívta, szagolta a kellemes rózsaillatot, de a rózsaillat nem nagyon szerette, ha sárkányorr szívja, szagolja, jól megcsiklandozta hát belülről, mire Süsünek könnybe lábadt a szeme, s egy óriásit tüsszentett. A közeli fák meghajoltak, a virágok a földre lapultak, a lepke pedig kényeskedve vitorlázott tova a légáramláson.

Süsü utánalódult, a rózsabimbót nem dobta el, de megfogadta, hogy nem szagolja meg többet!

Így lebegtek, bukdácsoltak, ficánkoltak át a réten. Elöl a lepke lebegett, hátul Süsü bukdácsolt, leghátul meg Süsü farka ficánkolt.

Süsü most már semmi mással nem törődött, csak a lepkét figyelte, s követte óvatos léptekkel mindenhová.

Így azt sem vette észre, hogy a közelben a királyi favágók vágták a fát. Már szép nagy halom felvágott és elfűrészelt fahasáb magasodott, s épp az utolsó fának készülődtek neki a királyi favágók nagy buzgón. Vagyis az egyik favágó megpökte a markát, megmarkolta a fejsze nyelét és odasuhintott. A fa meg se rezdült, mivel hatalmas, vastag törzsű fa volt. De a királyi favágók nem csüggedtek. Most a másik pökte meg a markát, markolta a fejszenyelet, s csapott oda a törzshöz. És most mintha a fa megrezdült volna egy kicsit! Azután újra az egyik csapott oda, majd újra a másik!

Ekkor egy lepke szállt át a fejűk felett, de oda se figyeltek.

Éppen az egyik favágó akart suhintani a fejszével, mikor a hatalmas fa recsegett-ropogott, s gyökerestül kiemelkedett a földből! A favágók a szájukat is eltátották a csodálkozástól.

De nem sokáig tátották, mivel meglátták Süsüt. Mert Süsü húzta ki tövestől a hatalmas fát, mivel útjában volt, nem látott tőle. Csak megfogta két ujjal, és kirántotta a földből! És barátságosan rámosolygott a két favágóra, s még barátságosabban köszönt.

– Jó napot kívánok! Bocsánatot kérek a zavarásért, nem láttak erre egy lepkét?

De hát hiába volt a mosolygás és a köszönés, mivel a favágók nem láttak még s&aa

Jún 12
Arany László meséi
Farkas-barkas
Volt a világon egy kis tyúk, csak ott kapargált, csak ott kapargált a szeméten. Egyszer a szomszéd fia áthajított egy kis követ, egyenesen a kis tyúk fejére esett. Megijedt a kis tyúk, szaladt, szaladt, mindig ezt kiabálta: „Fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!” Amint szaladt, előtalált egy kis kakast. Azt kérdezi a kis kakas: 
– Hova szaladsz, kis tyúk koma? 
– Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás! 
– Honnan tudod? 
– Fejemen történt. 
– No hát fussunk, én is futok. 
Futottak, futottak, előtaláltak egy nyulat. Kérdezi a nyúl: 
– Hova szaladtok, kakas koma? 
– Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás! 
– Honnan tudod? 
– Tyúk komától. 
– Hát tyúk koma? 
– Fején történt. 
– No hát fussunk, én is futok. 
Megint futottak, előtaláltak egy őzet. Kérdezi az őz: 
– Hova szaladtok, nyúl koma? 
– Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás! 
– Honnan tudod? 
– Kakas komától. 
– Hát kakas koma? 
– Tyúk komától. 
– Hát tyúk koma? 
– Fején történt. 
– No hát fussunk, én is futok. 
Megint futottak, előtaláltak egy rókát. Kérdezi a róka: 
– Hova szaladtok őz koma? 
– Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás! 
– Honnan tudod? 
– Nyúl komától. 
– Hát nyúl koma? 
– Kakas komától. 
– Hát kakas koma? 
– Tyúk komától. 
– Hát tyúk koma? 
– Fején történt. 
– No hát fussunk, én is futok. 
Futottak, futottak, előtaláltak egy farkast. Kérdezi a farkas: 
– Hová futtok róka koma? 
– Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás! 
– Honnan tudod? 
– Őz komától. 
– Hát őz koma? 
– Nyúl komától. 
– Hát nyúl koma? 
– Kakas komától, 
– Hát kakas koma? 
– Tyúk komától. 
– Hát tyúk koma? 
– Fején történt. 
– No hát fussunk, én is futok. 
Futottak, futottak, mindig csak ezt kiabálták: „Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!” Már rájok is esteledett, de azért ők csak futottak. Egyszer egy verembe estek. Mit csináljanak, mit csináljanak? Hogy menjenek ki? Már nagyon éhesek voltak. Egyszer azt mondja a farkas: 
– No, barátaim, komáim! Már most mit csináljunk? Nagyon is ehetnénk, ha ez soká így tart, mindnyájan eldöglünk. Hanem gondoltam és egyet. Számláljuk el mindnyájunk nevét; akié a legcsúnyább lesz, azt együk meg. 
Ráálltak mindnyájan. Elkezdte a farkas: 
– Farkas-barkas jaj be szép, róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is szép, nyúlom-búlom az is szép, kakas-bakas az is szép, tyúkom-búkom jaj de rút! 
Szétszaggatták a kis tyúkot, meg is ették hamarjában. De biz az még a fél fogukra se volt elég. Megint elkezdte a farkas: 
– Farkas-barkas jaj be szép! Róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is szép, nyúlom-búlom az is szép, kakas-bakas jaj be rút! 
Szétszaggatták a kakast is, meg is érték vele akkor nap. Hanem bizony másnap megéheztek. Megint elkezdte a farkas: 
– Farkas-barkas jaj be szép! Róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is szép, nyúlom-búlom jaj de rút! 
Megették a kis nyulat is; az is elég volt egy napra. De másnapra megéheztek. Megint elkezdte a farkas: 
– Farkas-barkas jaj be szép! Róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm jaj be rút! 
Széttépték az őzet is; az már elég volt vagy két napra. De biz utoljára az is elfogyott. Megint nagyon megéheztek. Egyszer azt mondja a farkas a rókának: 
– Nos, róka pajtás, mármost nincs mit enni. Hanem vagy én eszlek meg, vagy te engem. Azért hát birkózzunk meg, nézzük, melyik lesz a győztes, a ravaszság-e vagy az erősség. 
Megbirkóztak; a farkas lett a győztes, megölte a rókát. Már ezzel megérte egy hétig is. Hanem akkor ez is elfogyott. Megint megéhezett a farkas. Mit csináljon nagy kínjában? Elkezdett ordítani, amint a torkán kifért, Éppen vadászok jártak arra, észrevették, agyonlőtték, a bőréből bundát csináltak, még most is viselik, ha el nem nyűtték. 

Következő 10 bejegyzés