A kutyát Apámtól kaptam ajándékul tizenötödik születésnapomra. Most, ahogy
ezeket a sorokat írom, kilencvenedik esztend
őmbe léptem. Bizony, telik az idő.
Hosszú
sz
őrű veres ír szetter volt, hűséges, ragaszkodó természetű.
Apám adta a kis veressz
őrű kutyá
nak a nevet: Pajtás. H
űséges pajtásod lesz egy
életen át, mondta. Talán nem is tudta akkor, mennyire igaza volt. A kis veres kutya
hamarosan megnőtt és a legjobb vadászkutya lett belőle amit ez a földkerekség valaha is
látott. De ezenfelül a leghűségesebb
is. De hadd mondjam el a történetét, s aki ezt a kis
írást olvassa, döntse el saját maga.
Az én kutyám volt, én kellett betanítsam, mondta Apám. Nem volt nehéz: az els
ő
madár, amit lelőttem neki varjú volt. Vannak jól betanított vizslák, akik vonakodnak
h
ozzányúlni a varjúhoz, s csak úgy hozzák, mintha valami szennyes dologhoz nyúltak
volna. Amit örömmel hoznak az a szalonka, vadgalamb és egyéb tiszta madár.
De Pajtásnak öröme tellett még a varjú vadászatban is, ha egyéb nem volt. De
legjobban a vadkacsákat kedvelte. Volt is azokból b
őven odalent a vasasszentgothárdi
mocsarakban, ahol mi éltünk.
Csak le kellett menni esténként a mocsármenti füzesbe s alig hanyatlott alá a nap,
már jöttek is, csapatostól. Mikor Apámtól kapott húszas puskám beledördült az alászálló
estébe, s az els
ő vadkacsa nagyot puffant a sekélyes v
ízen, már rohant is Pajtás, mintha
szemét vették volna s hozta büszkén a jókora vadkacsát s letette a lábaim elé.
Azon az els
ő őszön még Kolozsvárt jártam iskolába és így minden hétvégén
lemehettünk a füzesbe, Pajtás és én. De a következő ősztől kezdve már külországi
iskolába küldött Apám és így csak szabadság idején mehetett vadászni. Ekkor kezdett az
élet elválasztani bennünket. De valahányszor csak hazalátogathattam, Pajtás már vad
csaholáss
al köszöntött s ahogy lehetett, vittem is ki a füzesbe vadkacsára várni.
Jöttek is, nem volt hiba abban. A hiba csak akkor zuhant a nyakunkba, amikor
külföldi iskolába kezdett küldeni Apám, s ennek az id
őszaknak a végén reám zuhant a
háború. Ősz volt akko
r is amikor behívtak katonának. Este még lementünk a füzesbe s
lestük a vadkacsákat ahogy tovahúztak felettünk a csillagporos égboltom, aztán másnap
már mennek kellett. Nehányszor még hazatérhettem, szabadságra, s akár vadász-szezon
volt, akár nem, lementünk ketten Pajtással a füzesbe s néztük a tovasuhogó vadkacsákat.
De akkor már valami megmagyarázhatatlan szomorúság is vegyült az estékbe, mintha
éreztük volna, hogy el
őbb-utóbb búcsúzni kell, s mindketten szomorúan baktattunk be
ilyenkor a sötét estéken.
Mintha éreztünk volna valamit, én is a kutya is. Aztán
besodródtunk a háborúba és én már nem mehettem haza többé. Soha. Nagyon keser
ű szó,
de belet
artozik az életbe, sajnos. Azon az utolsó estén amit még ott tölthetünk együtt a
füzesben, olyan nehéz volt a szívem, mintha már éreztem volna a jövend
őt. Pajtás is
búsan cammogott mögöttem.
A kézirat megszakad.
PAJTÁS - Egy gazdátlanná vált kutya szomorú története
Aki fél a szomorúságtól, az bele se kezdjen ennek a történetnek az olvasásába. A
szomorúság sajnos velünk született ikertestvére az emberi életnek, amit
ől mentődni nem
tudunk s ha tu
dnánk is, életünk üres maradna nélküle.
A kutyát Apámtól kaptam ajándékul tizenhatodik (el
őző
ben: tizenötödik)
születésnapomra. Hosszú sz
őrű veres ír szetter volt, hűséges
, ragaszkodó természet
ű.
Kedvenc foglalkozása a vadkacsa vadászat volt, amit ott helyben gyakorolhattunk a „ház”
alatt elterülő tóban, jobban mondva a tavat szegélyező füzesben, ahol a vadkacsa szezon
idején, tehát nyár derekától késő őszig élvezhettünk mindjárt ott a falu alatti füzesben.
Aratás után ugyanis ott úsztak át a tarlóra igyekvő madarak a füves fölött. Ott tanulta meg
Paj
t
ás is, mindjárt az első nyáron, a vadkacsa húzás gyakorlatát mindjárt együttélésünk
elején.
Tehetséges, jó vadászkutya volt. Alig durrant a puska, már ugrott is és szaladt a
füzes bokrain keresztül s percek múlva már hozta is az elejtett kacsát. Néha keresnie
kellett a füzes bokraiban, araszos vízben, mocsár sarában, de meglelte hamar. Kit
űnő orra
volt.
Nyár derekától
ősz végéig vadkacsáztunk együtt ott a falu alatti füzesben s
örömünk telt ebben mindkettőnknek. Ny
u
lásztunk is. Aztán mennem kellett az iskolába, s
míg odavoltam, Pajtás konok hűséggel várt reám. Évek teltek így. Összeszoktunk
nagyon. Aztán jött a nagy háború és engem behívtak katonának. Ősz volt akkor is,
amikor mennek mellett. Húztak a füzes fölött, suhogott a szárnyuk, s másnak reggel
mennem kellett. Akkor láttam Pajtást utoljára. Pár hónappal később fogságra merültem s
útjaink elváltak örökre. Csön
des szép világunk nem létezett már akkor. Apám meghalt
(Nagyapám/ vagy Apám nem volt otthon) már akkorra. De engem a kivándorló hajó
Amerikába vitt s életem legszebb fejezete let
ű
nt örökre. Amit a Pajtás sorsáról kés
őbb
megtudtam, az úgy adódott össze, las
san és fájdalmasan.
Apám (Nagyapám) Istennek hála már nem élt akkor (vagy: Apám nem volt már
otthon akkor), amikor az orosz és romá