Jakabule *-*

Axamuk Var-Choi Kohari Icath’or vagyok.

Axamuk a nagyapám neve volt. Harcosokat illető név, azt jelenti, a határok védelmezője. Megtisztelő cím. Axamuk volt az utolsó máguskirály. Az uralkodó, aki elbukott a shurimai Napcsászárnő előtt, amikor az az emberekből és istenekből álló aranyseregét Ikáthia ellen vezette.

Var az anyám, Choi az apám neve volt. Icath’or a klán neve, amelybe születtem, és amelyet véreskü kötelezett a máguskirályok védelmének megtisztelő feladatára.

Születésem óta viselem ezeket a neveket.

Axamuk Var-Choi Kohari Icath’or vagyok.

A Kohari név új szerzemény. Új, de máris magaménak érzem. Immár a részemmé vált, és a büszkeség fényes tüze ég a szívemben, hogy viselhetem. A koharik a máguskirályok testőrei voltak, veszedelmes katonák, akik egész életüket mesterük szolgálatának szentelték. Amikor Axamuk királyt megölték a Napcsászárnő harcos istenei, és Ikáthia Shurima vazallusává vált, egytől-egyig a kardjukba dőltek.

De a Kohari rend újjászületett, hogy az új máguskirályt szolgálják, és visszaszerezzék elveszett becsületüket. A karomon ott a rend jele, a tekercsekkel körülvett kard.

Axamuk Var-Choi Kohari Icath’or vagyok. Folyton ezt ismételgetem magamban, és hogy mit jelent.

Nem szabad elfelejtenem. Semmi egyebem nem maradt.Tényleg ma reggel történt, hogy az újraalakult Kohari rend tagjaként végigmasíroztam Ikáthia utcáin? Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.

A széles utak mentén éljenző férfiak, asszonyok és gyermekek ezrei álltak. Mindenki a legszínesebb ruháját és a legszebb ékszereit vette fel a menetünk tiszteletére, és hogy szemtanúja legyen a királyság újjászületésének.

Mert ma Ikáthia is újjászületett, nem csak a koharik. Felszegett fejjel, büszkeségtől dagadó kebellel lépkedtünk.

Egyszerre csattantak lépteink, szorítottuk vesszőből font pajzsaink bőrszíját és a nimcha kardok dróttal betekert markolatát. A shurimai törvények tiltották az ikáthiai fegyverek viselését, de titokban kardok sokaságát kovácsolták és rejtették el a városokban, hogy készen várják a felkelés napját.

Jól emlékszem a napra.

Mindenfelé sikolyokat lehetett hallani, ahogy az őrjöngő tömeg felkoncolta a shurimai tisztviselőket. Több száz éven át megalázó törvényekkel próbálták elpusztítani a kultúránkat, és nyilvánosan kivégezték a törvényszegőket. Ennek vetett véget az a véres nap. Nem számított, hogy a többségük egyszerű írnok, kereskedő vagy adószedő volt. A gyűlölt Napcsászár szolgái voltak, ezért pusztulniuk kellett.

Ikáthia hirtelen ismét a miénk lett!

A napkorong bálványait ledöntötték a házak tetejéről, hogy az ujjongó tömeg a porba tiporhassa őket. A shurimai iratokat elégették, a kincstárakat kifosztották. Megszentségtelenítették a korábbi császárok szobrait, és én magam is olyan trágárságokat írtam egy freskóra, amikbe jó anyám belepirult volna.

Emlékszem a füst és a tűz szagára. A szabadság illata volt számunkra.

Erre gondoltam, miközben meneteltünk.

Emlékszem a mosolygó arcokra és az éljenzésre, de a szavakra nem. A napfény túl erős volt, a zaj túl nagy, a fejem csak úgy hasogatott.

Előző éjjel nem aludtam, túl izgatott voltam a közelgő csata miatt. A nimchával nem voltam kiemelkedően ügyes, de halálosan pontosan lőttem a vállamon lógó visszacsapó íjjal. Edzett fából készült, és piros lakk védte a nedvességtől. A nyilaim végén pengecsőrtollak ültek, a fejük pedig élesre faragott obszidiánból készült, amit a földmágusoktól kaptunk. Hosszú futóedzéseket tartottam Ikáthia buja tengerparti erdőiben és hegyi ösvényein, így elég erős voltam, hogy messze hátrahúzzam az íj húrját, és elég szívós, hogy akár egész nap harcoljak.

Egy fiatal lány lépett elém. A haját ezüst drót fogta össze, és olyan mélységesen zöld szeme volt, amilyet még nem láttam. Virágkoszorút tett a fejemre. A virágok illata valósággal elbódított, de azonnal el is feledkeztem róluk, amikor a lány magához vont, és szájon csókolt. Nyaklánc volt a nyakában, egy tekergő aranyszálakkal övezett opálkő. Elmosolyodtam, amikor felismertem benne apám keze munkáját.

Próbáltam megölelni a lányt, de a menetelő hadoszlop elsodorta mellőlem. Igyekeztem az eszembe vésni az arcát.

Mégsem emlékszem már rá, csak a szemére, ami zöld volt, mint ifjúságom erdői…

Hamarosan ez is el fog enyészni.

– Nyugalom, Axa – mondta Saijax Cail-Rynx Kohari Icath’un, és egy frissen meghámozott tojást dobott a szájába. – Itt fog várni rád, amikor visszatérünk.

– Úgy ám – helyeselt Colgrim Avel-Essa Kohari Icath’un, és oldalba bökött a könyökével. – Rá és húsz más jóvágású legényre.

Elpirultam Colgrim szavaira, ő pedig felkacagott.

– Készíts neki egy szép nyakláncot shurimai aranyból – folytatta. – Akkor örökre a tiéd lesz. De reggelig biztosan!

Illett volna mondanom valamit, amiért Colgrim megsértette a lány becsületét, de fiatal voltam, és bizonyítani akartam a veterán katonák előtt. Saijax volt a koharik szíve és lelke, egy borotvált fejű óriás, akinek arcát gyerekkori betegségek nyomai borították. Villás szakállát viasszal és krétával egyenesítette ki. Colgrim volt a jobbkeze, egy hatalmas melák menyegzői tetoválással, bár soha nem hallottam őt a feleségéről beszélni. Ezek a férfiak együtt nőttek fel, gyerekkoruk óta titkon gyakorolták a kardforgatást.

De számomra új volt ez az életmód. Édesapám ékszerésznek tanított és drágakövek megmunkálására. Precíz és igényes ember volt, nem tűrte az ilyen durva beszédet, mely számomra is ismeretlen volt. Én persze gyorsan felvettem a fonalat, hogy minél jobban beilleszkedjek a katonák közé.

– Ne szekáld a fiút, Colgrim – mondta Saijax, és hátba veregetett lapátnyi tenyerével. Testvéri gesztusnak szánta, de összecsattantak tőle a fogaim. Ennek ellenére örömmel fogadtam. – Estére ő is hős lesz.

Fogást váltott a vállára vetett hosszú alabárdon. Hatalmas fegyver volt, ébenfekete szárába ősei nevét vésték. A végén borotvaéles bronzpenge hegyesedett. Kevesen tudták megemelni is, nemhogy megsuhintani, de Saijax mesterien bánt vele.

Hátrafordultam, hogy még egy pillantást vessek a zöld szemű lányra, de eltűnt a szemem elől a hullámzó tömegben.

– Ideje a fontos dolgokra koncentrálnod, Axa – szólt rám Saijax. – A látnokok szerint a shurimaiak alig fél napi járásra vannak Ikáthiától.

– Velük vannak... a harcos istenek is? – tudakoltam.

– Azt mondják, igen. Azt mondják.

– Alig várom, hogy lássam őket. Szerinted ez ostobaság?

Saijax megrázta a fejét. – Nem, valóban lenyűgöző harcosok. De ha meglátod őket, már bánni fogod.

Nem értettem, hogy Saijax mire gondolhat. – Miért?

Rám sandított a szeme sarkából. – Mert valódi szörnyetegek.

– Te már láttad őket?

Fiatal voltam és lelkes, de emlékszem a pillantásra, amit Saijax és Colgrim váltottak egymással.

– Igen, Axa – mondta végül Saijax. – Bai-Zheknél harcoltunk eggyel.

– A fél hegyet rá kellett zúdítanunk a nyomorultra – tette hozzá Colgrim. – De ezután is csak Saijax fegyvere bizonyult elég nagynak ahhoz, hogy lefejezze.

Ismertem a történetet, és izgatottan kérdeztem: – Te voltál az?

Saijax bólintott, de nem szólalt meg, és tudtam, hogy jobb, ha nem kérdezősködöm tovább. A tetemet körbehordozták a frissen felszabadított városban, bizonyítékul, hogy a shurimai harcos isteneket is meg lehet ölni. Apám nem akarta, hogy lássam, mert attól tartott, lángra kap bennem a lázadás parazsa, amely minden ikáthiai szívében ott élt évszázadok óta.

Már nem emlékszem, pontosan hogyan nézett ki, de arra igen, hogy óriási volt, vadállati és félelmetes…

Még aznap megláttam a harcos isteneket.

És akkor értettem meg Saijax szavait.
Folytasam vagy ne ???? OwO