Jakabule *-*

Van egy visszatérő álmom.

Úgy kezdődik, hogy teljes sötétség van. Olyan sötét, hogy nem vagyok benne biztos, nem a szemem van-e csukva. Mint amikor az ember felébred, és áramszünet van. A sok ismerős fény egycsapásra eltűnik, elnyelte őket valami. Egyedül vagyok az üres éjszakában.

Nem tudom megállni. Kinyújtom a kezem, remélve, hogy tényleg csak áramszünet van, hogy félre tudom tolni a magány nyomasztó tömegét, mint egy nagy, nehéz takarót. De a sötétség nem mozdul.

Próbálok a felszínén maradni, hogy ne nyeljen el, és érzem, ahogy a magány hidege lassan szétterjed bennem. Aztán rájövök, hogy már nincs is felszín, ami fölött maradhatnék. Összeszorul a mellkasom. Pánik kerít hatalmába, nehezen kapok levegőt. Elmerülök a sötétségben. Aztán valaki vagy valami kihúzza a dugót a sötétség mélyén, és még mélyebbre süllyedek a feketeségbe. Kiáltani, üvölteni próbálok, de csak néma sikoly hagyja el a számat.

Mit is vártam, ha egyszer a szám megtelt a semmivel? A szívem túl gyorsan ver. Épp, amikor már feladnám, megérzem a jelenlétüket.

Janna. Lulu. Poppy. Jinx. Érzem a fényüket. Melegség, öröm, nyugalom és nevetés olyan szorosan összegyúrva, hogy lángra kap az elegyük.

Felpattan a szemem. Talán már korábban is ott voltak, de most először látok. Az arcuk gyönyörű és békés. Alszanak, talán álmodnak is, nem zavarja őket a minket körülvevő sötétség. Feléjük nyújtom a kezem, de túl messze vannak. Aztán rádöbbenek, hogy mind zuhanunk.

Egy nagy, kék világ horizontja közeledik felénk. Nem tudok az úti célra, a közelgő veszélyre koncentrálni. De most nem is érdekelnek. Csak azt látom, hogy a nővéreim zuhannak. Az alattunk elterülő bolygó légköre éget minket, és a fényeik sorra kigyúlnak.

A karomat csontig hatoló fájdalom járja át. Próbálom elkapni őket. Próbálom visszatartani őket, de tovább zuhannak. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy összetartsam mindannyiunkat. Nem vagyok elég számukra. Az ujjaim hegye elkezd világítani, majd széthullik. Az utolsó dolog, amit látok, hogy az emblémáik elsötétülnek, és a fényük szivárványszín parázzsá porlad.

Aztán felébredek.

Az ágyamban vagyok, az ágynemű izzadságtól csatakos. A sötétség eltűnt, halvány szürkeség lépett a helyére. Mostanában nyitva hagyott ablak mellett alszom. Odasétálok, és lenézek az utcára. A kinti fények lágy árnyékokat festenek rám és a szobám falaira.

A szendergés csendje felett ott a sötétség. Érzem, ahogy szétterjed minden irányban. A városból alig látszanak a csillagok, csupán néhány tűhegynyi fénypont töri meg a sötétséget. De tudom, hogy ennél sokkal több van odakint. Valahol.

Visszamászok az ágyba, és várom a hajnalt. Nem alszom el. – Én... nem is tudnék. Az álmom ugyanaz.

Mindig ugyanaz.