Jakabule *-*

Három nap. Három fárasztó nap telt el, s még mindig nem talált magának nagyobb prédát, hogy éhségét csillapítsa. Rég élt olyan ínséges időket, amikor a vadászat számára nem csak a fejlődést jelentette, hanem egyik pillanatról a másikra ráeszmélt, szinte képtelen elegendő húst magához vennie ahhoz, hogy elég ereje legyen komolyabb harcokhoz a csúcsragadozókkal a tanulás, fejlődés, az alkalmazkodás reményében. 

Irtózik a gondolattól, hogy eme napja lezárása sem lesz különb, ismét egy tó közelében kell állomásoznia s várnia, talán odamerészkedik néhány nevetségesen kevés, de legalább friss falat; nem ámítja magát, ennél többre nem is számít. Vastag ám könnyű páncélja lila, zöld és kék színben pompázik a fák levelei közt áthatoló fény lassú táncától, de fekete karokként tekeregnek a sima mélyedések vonalain az árnyak is. - Hogyan lehetséges, hogy egy ennyire színpompás élőlény tökéletesen álcázza magát? - 
Egy halk, reszelős hang kíséretében fújja ki panaszosan a nehézzé vált levegőt, s szokatlanul élénk gyorsasággal elemelkedik a talajtól. Nagy termete ellenére dermesztően gyors, mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a következő másodpercben egy könnyű szárnycsapásának köszönhetően az erdő egy újabb magasságában terem. Megemeli fejét, mintha csak a levegőbe szagolna, de nem csak erről van szó - hosszú csápjaival is igyekszik valamennyi információt begyűjteni a külvilágból, hamarosan pedig azt is kigondolja, merre induljon.

A lombok között cikázva a nagy szárnyainak fürge mozgása által keltett hátborzongató hang kevésbé tűnhet fel a prédaállatoknak, vagy bárkinek, aki arra jár - és ugyan mi más lehet az a szerencsétlen lény, ha nem potenciális zsákmány? - mert az ormótlanul nagy levelek és ágak rebegése tökéletesen magába olvasztja az idegen behatolóét. Jól emlékszik arra a napra, amikor ide érkezett. Kiszolgáltatottan, gyengén és zsigereit mardosó éhséggel. Kétségbeesve kereste zölden ragyogó szemeivel, mibe mélyesztheti bele tűéles fogait. Akkor még kevésbé törődött a következményekkel. Nem is kellett tartania tőlük, mert bármennyire fiatal és esetlen volt, a legtöbb teremtmény amely útját állta nem jelentett számára kihívást, végzetes ütemben növekvő vakmerősége és agressziója pedig egyre veszélyesebb ellenféllé tette, aki megrészegülten vágyott a fejlődésre. Épp ezért hamar ráunt a gyengébb ropogtatni való teremtményekre, elégedetlen volt figyelme nagyobb, erősebbek felé vándorolt. Hogy körültekintő volt-e és megfontolt, ahogy az egy ügyes, bölcs és tapasztalt vadászra jellemző? Nem. Egyáltalán nem. Egészen odáig egy cseppet sem, amíg egy bundás, számára teljesen ismeretlen fegyverekkel felruházott vastaya trófeavadász rá nem vetette magát a semmiből, amikor épp egy frissen leterített prédából lakmározott.
Élete leghosszabb, legkönyörtelenebb küzdelme volt az. Nem csak akkor tapasztalta meg, milyen érzés a saját bőrén a rajtaütöttség hidegrázásos érzete, de akkor érezte először azt is, milyen érzés ha feltépik húsát, milyen szaga van önön vérének, és akkor belekóstolt abba a keserű gyümölcsbe, amibe áldozatai már belekóstoltak - a túlélésért folytatott kétségbeesett, könyörtelen harcáéba. Bár vonakodva, teljesen kimerülve hátráltak meg, s noha ellenfelével ellentétben ő nem szerzett maradandó sérüléseket, egy kínzó seb mégis hátramaradt a vérben tocsogó napokból; ám ez sokkal inkább a szívében éktelenkedik tovább. Büszkeségén ugyan csorba esett, de ég a vágytól, az örömtől, hogy akad még olyan lény, amely kihívást jelent a számára és ami még fontosabb - egy nap őt is felfalhatja majd, hogy a fejlődés újabb lépcsőfokára léphessen. A fél szemét már elragadta, legközelebb pedig az életét fogja.

De ez nem az a nap és bár tapasztalatból is jól tudja, sosem lehet biztos abban, mit tartogat számára az élet következő pillanata, az egyetlen dolog ami most fejében kavarog az az, hogy mégis merre kellene tovább indulnia, ha nagyobb, veszélyesebb prédára feni karmait és fogait? Immáron még ismerősebb a terep. Érzi a levegőben, hogy a közelben víz van, és azt is tudja, hogy az alatta kavargó zöldellő rengeteg mennyivel választja el őt a tótól. Még egy apró, néma ellenőrzés. A csápok fürgén megmozdulnak, majd megállnak. Újra megrebbennek, majd egy másik irányban dermednek meg.
- Ahogy sejtettem - gondolja magában - még épp időben értem ide.
A környék valamennyi állata éjszaka elbújik, mert tisztában vannak a rájuk leselkedő veszedelem jelenlétével, akit nem hátráltat a sötétség akkor, ha gyilkolni óhajt. Ilyenkor általában a teljes napnyugta előtt néhány órával még ellátogatnak az itatóhoz. 
Tudván, hogy nem kelthet még feltűnést, lejjebb ereszkedik nesztelen, de már nem repülve. Mászva. Hosszú pengés karmai kísértetiesen nyúlnak egyik ág felől a másikra, belemélyedve a kemény felületbe, lábai pedig csak még inkább biztosítják a szilárd, pontos mozgást. A magasból lepergő levelek csak még földöntúlibbá teszik a lassú, már-már lebegve terjeszkedő mozgást. Mintha csak egy túlvilági lidércet látnánk magunk előtt - s valóban.
Elnyújtózik az általa kinézett vastag, törzsvastagságú ágon, és türelmesen figyel. Vegetáló gondolatai ismét felélénkülnek, amint megérzi a közelgő élőlények által keltett apró rezgéseket.
- Túl kiszámíthatóak vagytok, hitvány lények - tekint a partra tóduló bundás teremtmények felé - És csenevészek is - csillan meg szemében a szánalom és undor egy apró szikrája - De legalább elég ostobák vagytok ahhoz, hogy csapatban járjatok, így legalább a fél fogamra elegek lesztek.
A fiatalabb Kha'zix már rég rájuk rontott volna türelmetlenül, mindenféle tervezés nélkül agyatlan, ám mindez a múlt. Ez a Kha'zix már korán sem olyan ostoba, mint régen. Noha megveti ezeket a félig lóra, félig óriási patkányra emlékeztető, halvány pettyes élőlényeket, amelyeknek ráadásul semmi védelemre kifejlesztett fegyverük sincs, csak a meneküléshez értenek, s még ahhoz sem elég jól - fontos a jó időzítés. Minél közelebb kerül hozzájuk észrevétlen, annál kevesebb idejük van szétrebbenni, így többet elejthet közülük. Nem egy királynak való lakoma, de a túlélés érdekében semmi nem lehet elég nagy ár, akkor sem, ha éppenséggel a becsület van elvetve.
Szemlátomást hozzászoktak már az Üresség bestia jelenlétéhez. Ezek a szomjas vadak ugyanis sokkal gyakrabban pillantanak már a lombok közé, mintsem a talajszint vonalába. Tudják, hogy a nagyobb veszély általában fentről érkezik. Halvány, mosolyszerű vicsor jelenik meg Kha'zix képén. Tudja, hogy őt keresik és azt is, hogy hiába, pedig nem rossz irányba szimatolnak a balgák. Épp hogy csak megmoccanni készül, hogy fejét kicsit kényelmesebb pozícióba mozdíthassa a megfigyeléshez, az állatok hirtelen hangos ricsajba kezdenek, és pillanatok alatt, ahányan vannak, annyi irányba rebbennek a dzsungel sűrűjében eltűnve. A lila idegen értetlenül figyeli vacsorájának hűlt helyét. Olyannyira váratlanul érte a jelenet, hogy a benne elhatalmasodó nyugalom és higgadtság, a magabiztosság az ághoz szegezte. Félre biccentett fejjel mozgatja meg csápjait újra remélvén, hogy talán valami más volt az, ami elijesztette a célpontjait, közben próbál felocsúdni a jelenetből. Kizárt, hogy ő hibázott volna, ez lehetetlen. Nem csoda hát, hogy egy pillanatra úgy érzi, mintha forrna a vére, hisz ez azt is jelenthetné akár, hogy egy idegen lény szagát érezték meg, aki túlont túl új ahhoz, hogy ismerje a helyi "normákat" és szokásokat. Lelkesedése viszont gyorsan alább hagy, és egy újabb reszelős sóhajjal lapítja fejét a fának. Semmi kedve nincs megmozdulni, ez nem az ő napja. 

Hamar kiderül, hogy valójában nem tévedett. Kétszáz méterrel odébb valami mozgolódik az ágas-bogas rengetegben, és nem sokkal később ki is emelkedik egy két lábon járó, sötét alak a növényzet öleléséből. Egyik karjában jól láthatóan két pettyes ördögöt is tart, amelyek friss vércsíkot írnak a talajba, ahogy az idegen jelenés a víz felé közeleg. Kha'zix már a látványuktól is érzi a vér és hús friss szagát és ízét. Pofátlan érzelmeket vált ki belőle az éhség, sose szeretett e hatás alatt lenni, de az utóbbi időkben nem okozott gondot elnyomni ösztöneit. Több embert is látott már, de egy sem volt olyan ijesztően ismerős ám mégis újszerű tárgyakkal díszítve, mint amit ez az alak magával hord. Elég intelligens és tapasztalt ahhoz hogy tudja, az emberek ugyan gyengék, de okosak, és a fejlődést, az alkalmazkodást számukra olyan eszközök elkészítése jelenti, amiket használhatnak az öléshez, a fennmaradáshoz. Amatőr módszer ugyan, de nem alábecsülendő, így gondolja. 
- A kezére játszottam volna? - kérdezi magától elmerengve - Vagy ő érte el, hogy felé rohanjanak? Milyen módszer ez?
Sehogy nem áll össze a kép, a rejtély csak fokozza kíváncsiságát és egyre türelmetlenebbé teszi. Tudja jól, hogy több szempontból is a legelőnyösebb, ha próbára teszi az új jövevényt. Úgy tűnik, ő hamarabb tudomást szerzett a jelenlétéről, mint az embernő az övéről. Ha így van, hatalmas lépéselőnyben indul a vadászatban, ezt pedig soha nem engedte kiesni a karmai közül. Szeretné hinni, hogy az az önelégültség amit az emberek felől hallott, tükrözni fogja névtelen kihívójának erejét.
Ha jó akkor Comment pl :D