Jakabule *-*

Üdv kérésre csinálom ezt ^^ 
Szóval ... 
Lordi .... azon belül a Riff a best 
Versailles 
Jupiter ... de utána kell írni hogy japan és akkor ki adja ^^ 
the GazettE 
Pentakill de ehez adok linket inkább ^^ https://www.youtube.com/watch?v=1UeMVfHN2P8
  Akkor ahogy a Pentakill is az Összes LOL-os zenét is kedvelem :3 
MEMEME .... erre nem füzök semmit inkább xD
Anime Openingek ... Naruto .. Boruto ... Sao stb stb 
Tenacious D --- Mert Jack Black rajongó vagyok ^^ 
The Offspring 
Panic! 
LMFAO --- Annyira fura hogy szinte tetszik xD
Stromae ---- ez is elég jó ^^ 
Végül ... de persze nem utolsó sorba ... 
Lindsey Stirling 
( Hirtelen ezek ugrottak eszembe sorry ha kevés :S ) 

Harmadik napja esett. 
Harkányba egy kis házikoba található egy lakás egyetlen ablakán keresztül fríss, tavaszi levegő áramlott a szobába. 
A Folyamatos eső révén a tavaszi virágok és a kinyíló élet illata beleolvadt a levegő molekuláiba, és hamar ellepte az alig tizenhárom négyzetméteres életteret. 
Jakab az ablakban állt, és az utcát nézte. 
Egy kósza fuvallat érkezésekor becsukta a szemét, és mélyen magába szívta a levegőt. 
Érezte, ahogy az illatokkal átitatott molekulák a testébe áramolnak, és árvízként utat törnek maguknak szervezete legeldugottabb zugaiba is. 
Az élet illata egyetlen rövid pillanatra körbeölelte minden sejtjét, de ahogy kilélegezett, az illat óvatosan kiengedte őket puha üleléséből, a magasba szállt, és el túnt a sötét felhők mögött.
-----------------
Vajon ? Jó lesz néktek ? :3 Folytassam ? Hát ha 10-en írtok akkor lesz :3 

Mondhatnánk egy pocsék szóviccel, hogy elégedetten lehet csettinteni a Google új funkciójának láttán, de... jó, akkor mondjuk. Írd be a keresőbe, hogy Thanos, mire megjelenik jobb oldalt egy kesztyű. Kattints rá, és máris eltünteted az univerzum élőlényeinek felét. Apróság, de nagyon ötletes. Egyelőre még nem láttuk, hogy bármelyik ismerősünk eltűnt volna, a szervizeseket meg valószínűleg nem azért nem tudjuk elérni, mert jelenleg porállagúan tengetik pár perce a mindennapjaikat, hanem mert ilyenek. :D 
De a mindenapi viccnek ötletes és jó pofa :D

Hy all ^^ 
Csak egy kérdés szeretnétek 1-2 horror történeteket olvasni nálam ? :D 

Egy jókora aszteroida közelíti meg a Földet:

A 2016 NF23 jelű aszteroida a jövő héten fog elszáguldani bolygónk mellett. Az objektum meglehetősen nagy, a becslések alapján nagyjából akkora, mint egy Boeing 747-es...

A tudósok kitartóan munkálkodnak azon, hogy olyan szilárd bizonyítékokat találjanak, amelyek alátámasztják a sokvilág-elméletet.
Nem is olyan régen a fizikusok bejelentették, hogy érdekes fodrozódásokra lettek figyelmesek a téridőben,
melyek bizonyítékként szolgáltathatnak a párhuzamos univerzumok létezésére. 
Miközben a többi dimenzió és a párhuzamos univerzumok utáni tudományos kutatás tovább folytatódik,
kihasználhatjuk a lehetőséget, hogy többet is megtudjunk azokról az esetekről,
amelyek során tévedésből a miénk mellett létező láthatatlan világokba léphettek be emberek.
Képzeld csak el az összes egymás mellett futó párhuzamos idővonalat vagy világegyetemet úgy,
mint vasútvonalakat, s magadat úgy, mint aki ezek egyikén a vonat.
Sok olyan érdekes történet kering emberekről, akik a semmiben tűntek el.
Vajon ezek az emberek egy párhuzamos univerzumba csúsztak át?
Szokatlan és szinte hihetetlen, hogy olyasvalaki, aki egy ismeretlen világban él, váratlanul betoppanjon a mi univerzumunkba.
Számukra és az eredeti univerzumuk számára a világunk lehet a párhuzamos világegyetem.
Pontosan ez történt Lenia Barcíával, azzal a spanyol asszonnyal, aki váratlanul azt érezte, hogy körülötte semmi sem stimmel.
A története annyira bizarr, hogy sokan azok közül, akik hallották, nehezen tudták komolyan venni.
Vajon Lenia Barcía hallucinált vagy mentális betegségben szenvedett?

Könnyű fantáziálásként elvetni a történetét, de mi van akkor, ha az élménye a valóságot tükrözi?

Vajon ő egy másik világ igazi látogatója volt?
Véletlenül csöppent egy másik univerzumba?

Ugyanaz a lakás, de néhány dolog nem odaillő
Ez az egész akkor vette kezdetét, amikor Lenia Barcía egy reggel felébredt madridi lakásában.
Úgy tűnt, mint egy másik normális nap, de észrevette, hogy valami nem stimmel.
Nem ismerte meg azt az ágylepedőt, amin éppen aludt.
Nem sokat töprengett ezen, de kisvártatva észrevette, hogy a körülötte lévő apró dolgok arra engednek következtetni, hogy valami nincs rendjén.
A lakása ugyanannak tűnt, ugyanakkor pár dolog nem illett oda, mintha azok nem az övé lennének.

Néhány dolog nem volt odaillő 

Néhány dolog a lakásából hiányzott, míg másokat azelőtt sohasem látott. Mi nem stimmelt? 

A legmegrázóbb felfedezése az volt, hogy a barátja eltűnt. Vajon elhagyta őt? Hová ment? 

Először Lenia azt hitte, hogy a barátja eltűnt. Azonban az igazság sokkal borzasztóbb volt.

Kereste a telefonszámát, de nem lelte.
A barátainál is érdeklődött felőle, de úgy tűnt, senki sem tudta, kiről beszél. Lenia azt hitte, hogy meghibbanhatott.
Kapcsolatba lépett a rendőrséggel és belejelentette a barátja eltűnését, azonban a rendőrség közölte vele,
hogy semmilyen nyilvántartásban nem szerepel az a személy, akit keres.
Lenia megőrült?
Lenia nem értette, mi történhetett.
Bár meg volt győződve arról, hogy tökéletesen beszámítható, felkeresett egy pszichiátert, aki közölte vele, hogy a stressz hatására hallucinált.
Lenia nem értett egyet. Meg volt arról győződve, hogy komoly dolog történhetett.
Amikor Lenia meglátogatta a családját, beszélt a lánytestvéréről, de a szülei közölték vele, hogy az általa említett események sohasem történtek meg.
Például, a családja nem emlékezett egy olyan műtétre, amelyet a testvére vállán pár hónnappal korábban végeztek el.
Amikor Lenia a testvérét faggatta, ő azt állította, hogy soha nem volt operációja.
Sok olyan dolog volt körülötte, melyeknek nem volt értelme.
Olyan volt, mintha olyan eseményekről számolt volna be, amelyeken egy másik életben került sor, egy másik idővonalon.
Lenia elment dolgozni, s még inkább világossá vált előtte, hogy az élete oly módon változott meg, ahogyan soha még csak álmában sem gondolta volna.
Ugyanannál a társaságnál dolgozott, de egy másik részlegen az épület egy másik részén.
Elmesélte, hogy nagyon zavarodottnak érzete magát a munkában, közölte a felettesével, hogy beteg, majd hazament.
Először is némi időbe telt, mire a felettesét megtalálta, mivel egy olyan személy volt, akivel korábban soha nem találkozott, bár a főnöke az állította, hogy jól ismeri őt.

Vajon Lenia egy másik világból érkezett látogató volt? 

Az tűnt fel neki, hogy a jogosítványa és a személyazonossági kártyája rendben volt, viszont sok egyéb dolog az életében nem stimmelt.
Olyan eseményekre emlékezett vissza, melyekről az emberek azt állítják, sosem történtek meg.
A barátjáról, akit jól ismert, azt mondták, sohasem létezett.
A lakásában lévő tárgyak nem voltak ismerősek.

Leniat soha nem nyilvánították mentálisan sérültnek.
Nem volt drogfogyasztó vagy iszákos.
Egy olyan normális nő volt, aki elmesélte a sztoriját a világnak, de csak kevesen hittek neki.
Ma továbbra is kutat a dolgok nyitja iránt.
Úgy véli, hogy egy másik univerzumba csúszott át, amely csak alig különbözik a mi világegyetemünktől.
Lenia beletörődött a sorsába és annak a lehetőségébe, hogy ebben a világban ragad és talán soha nem lesz képes ismét hazatérni.

Három nap. Három fárasztó nap telt el, s még mindig nem talált magának nagyobb prédát, hogy éhségét csillapítsa. Rég élt olyan ínséges időket, amikor a vadászat számára nem csak a fejlődést jelentette, hanem egyik pillanatról a másikra ráeszmélt, szinte képtelen elegendő húst magához vennie ahhoz, hogy elég ereje legyen komolyabb harcokhoz a csúcsragadozókkal a tanulás, fejlődés, az alkalmazkodás reményében. 

Irtózik a gondolattól, hogy eme napja lezárása sem lesz különb, ismét egy tó közelében kell állomásoznia s várnia, talán odamerészkedik néhány nevetségesen kevés, de legalább friss falat; nem ámítja magát, ennél többre nem is számít. Vastag ám könnyű páncélja lila, zöld és kék színben pompázik a fák levelei közt áthatoló fény lassú táncától, de fekete karokként tekeregnek a sima mélyedések vonalain az árnyak is. - Hogyan lehetséges, hogy egy ennyire színpompás élőlény tökéletesen álcázza magát? - 
Egy halk, reszelős hang kíséretében fújja ki panaszosan a nehézzé vált levegőt, s szokatlanul élénk gyorsasággal elemelkedik a talajtól. Nagy termete ellenére dermesztően gyors, mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a következő másodpercben egy könnyű szárnycsapásának köszönhetően az erdő egy újabb magasságában terem. Megemeli fejét, mintha csak a levegőbe szagolna, de nem csak erről van szó - hosszú csápjaival is igyekszik valamennyi információt begyűjteni a külvilágból, hamarosan pedig azt is kigondolja, merre induljon.

A lombok között cikázva a nagy szárnyainak fürge mozgása által keltett hátborzongató hang kevésbé tűnhet fel a prédaállatoknak, vagy bárkinek, aki arra jár - és ugyan mi más lehet az a szerencsétlen lény, ha nem potenciális zsákmány? - mert az ormótlanul nagy levelek és ágak rebegése tökéletesen magába olvasztja az idegen behatolóét. Jól emlékszik arra a napra, amikor ide érkezett. Kiszolgáltatottan, gyengén és zsigereit mardosó éhséggel. Kétségbeesve kereste zölden ragyogó szemeivel, mibe mélyesztheti bele tűéles fogait. Akkor még kevésbé törődött a következményekkel. Nem is kellett tartania tőlük, mert bármennyire fiatal és esetlen volt, a legtöbb teremtmény amely útját állta nem jelentett számára kihívást, végzetes ütemben növekvő vakmerősége és agressziója pedig egyre veszélyesebb ellenféllé tette, aki megrészegülten vágyott a fejlődésre. Épp ezért hamar ráunt a gyengébb ropogtatni való teremtményekre, elégedetlen volt figyelme nagyobb, erősebbek felé vándorolt. Hogy körültekintő volt-e és megfontolt, ahogy az egy ügyes, bölcs és tapasztalt vadászra jellemző? Nem. Egyáltalán nem. Egészen odáig egy cseppet sem, amíg egy bundás, számára teljesen ismeretlen fegyverekkel felruházott vastaya trófeavadász rá nem vetette magát a semmiből, amikor épp egy frissen leterített prédából lakmározott.
Élete leghosszabb, legkönyörtelenebb küzdelme volt az. Nem csak akkor tapasztalta meg, milyen érzés a saját bőrén a rajtaütöttség hidegrázásos érzete, de akkor érezte először azt is, milyen érzés ha feltépik húsát, milyen szaga van önön vérének, és akkor belekóstolt abba a keserű gyümölcsbe, amibe áldozatai már belekóstoltak - a túlélésért folytatott kétségbeesett, könyörtelen harcáéba. Bár vonakodva, teljesen kimerülve hátráltak meg, s noha ellenfelével ellentétben ő nem szerzett maradandó sérüléseket, egy kínzó seb mégis hátramaradt a vérben tocsogó napokból; ám ez sokkal inkább a szívében éktelenkedik tovább. Büszkeségén ugyan csorba esett, de ég a vágytól, az örömtől, hogy akad még olyan lény, amely kihívást jelent a számára és ami még fontosabb - egy nap őt is felfalhatja majd, hogy a fejlődés újabb lépcsőfokára léphessen. A fél szemét már elragadta, legközelebb pedig az életét fogja.

De ez nem az a nap és bár tapasztalatból is jól tudja, sosem lehet biztos abban, mit tartogat számára az élet következő pillanata, az egyetlen dolog ami most fejében kavarog az az, hogy mégis merre kellene tovább indulnia, ha nagyobb, veszélyesebb prédára feni karmait és fogait? Immáron még ismerősebb a terep. Érzi a levegőben, hogy a közelben víz van, és azt is tudja, hogy az alatta kavargó zöldellő rengeteg mennyivel választja el őt a tótól. Még egy apró, néma ellenőrzés. A csápok fürgén megmozdulnak, majd megállnak. Újra megrebbennek, majd egy másik irányban dermednek meg.
- Ahogy sejtettem - gondolja magában - még épp időben értem ide.
A környék valamennyi állata éjszaka elbújik, mert tisztában vannak a rájuk leselkedő veszedelem jelenlétével, akit nem hátráltat a sötétség akkor, ha gyilkolni óhajt. Ilyenkor általában a teljes napnyugta előtt néhány órával még ellátogatnak az itatóhoz. 
Tudván, hogy nem kelthet még feltűnést, lejjebb ereszkedik nesztelen, de már nem repülve. Mászva. Hosszú pengés karmai kísértetiesen nyúlnak egyik ág felől a másikra, belemélyedve a kemény felületbe, lábai pedig csak még inkább biztosítják a szilárd, pontos mozgást. A magasból lepergő levelek csak még földöntúlibbá teszik a lassú, már-már lebegve terjeszkedő mozgást. Mintha csak egy túlvilági lidércet látnánk magunk előtt - s valóban.
Elnyújtózik az általa kinézett vastag, törzsvastagságú ágon, és türelmesen figyel. Vegetáló gondolatai ismét felélénkülnek, amint megérzi a közelgő élőlények által keltett apró rezgéseket.
- Túl kiszámíthatóak vagytok, hitvány lények - tekint a partra tóduló bundás teremtmények felé - És csenevészek is - csillan meg szemében a szánalom és undor egy apró szikrája - De legalább elég ostobák vagytok ahhoz, hogy csapatban járjatok, így legalább a fél fogamra elegek lesztek.
A fiatalabb Kha'zix már rég rájuk rontott volna türelmetlenül, mindenféle tervezés nélkül agyatlan, ám mindez a múlt. Ez a Kha'zix már korán sem olyan ostoba, mint régen. Noha megveti ezeket a félig lóra, félig óriási patkányra emlékeztető, halvány pettyes élőlényeket, amelyeknek ráadásul semmi védelemre kifejlesztett fegyverük sincs, csak a meneküléshez értenek, s még ahhoz sem elég jól - fontos a jó időzítés. Minél közelebb kerül hozzájuk észrevétlen, annál kevesebb idejük van szétrebbenni, így többet elejthet közülük. Nem egy királynak való lakoma, de a túlélés érdekében semmi nem lehet elég nagy ár, akkor sem, ha éppenséggel a becsület van elvetve.
Szemlátomást hozzászoktak már az Üresség bestia jelenlétéhez. Ezek a szomjas vadak ugyanis sokkal gyakrabban pillantanak már a lombok közé, mintsem a talajszint vonalába. Tudják, hogy a nagyobb veszély általában fentről érkezik. Halvány, mosolyszerű vicsor jelenik meg Kha'zix képén. Tudja, hogy őt keresik és azt is, hogy hiába, pedig nem rossz irányba szimatolnak a balgák. Épp hogy csak megmoccanni készül, hogy fejét kicsit kényelmesebb pozícióba mozdíthassa a megfigyeléshez, az állatok hirtelen hangos ricsajba kezdenek, és pillanatok alatt, ahányan vannak, annyi irányba rebbennek a dzsungel sűrűjében eltűnve. A lila idegen értetlenül figyeli vacsorájának hűlt helyét. Olyannyira váratlanul érte a jelenet, hogy a benne elhatalmasodó nyugalom és higgadtság, a magabiztosság az ághoz szegezte. Félre biccentett fejjel mozgatja meg csápjait újra remélvén, hogy talán valami más volt az, ami elijesztette a célpontjait, közben próbál felocsúdni a jelenetből. Kizárt, hogy ő hibázott volna, ez lehetetlen. Nem csoda hát, hogy egy pillanatra úgy érzi, mintha forrna a vére, hisz ez azt is jelenthetné akár, hogy egy idegen lény szagát érezték meg, aki túlont túl új ahhoz, hogy ismerje a helyi "normákat" és szokásokat. Lelkesedése viszont gyorsan alább hagy, és egy újabb reszelős sóhajjal lapítja fejét a fának. Semmi kedve nincs megmozdulni, ez nem az ő napja. 

Hamar kiderül, hogy valójában nem tévedett. Kétszáz méterrel odébb valami mozgolódik az ágas-bogas rengetegben, és nem sokkal később ki is emelkedik egy két lábon járó, sötét alak a növényzet öleléséből. Egyik karjában jól láthatóan két pettyes ördögöt is tart, amelyek friss vércsíkot írnak a talajba, ahogy az idegen jelenés a víz felé közeleg. Kha'zix már a látványuktól is érzi a vér és hús friss szagát és ízét. Pofátlan érzelmeket vált ki belőle az éhség, sose szeretett e hatás alatt lenni, de az utóbbi időkben nem okozott gondot elnyomni ösztöneit. Több embert is látott már, de egy sem volt olyan ijesztően ismerős ám mégis újszerű tárgyakkal díszítve, mint amit ez az alak magával hord. Elég intelligens és tapasztalt ahhoz hogy tudja, az emberek ugyan gyengék, de okosak, és a fejlődést, az alkalmazkodást számukra olyan eszközök elkészítése jelenti, amiket használhatnak az öléshez, a fennmaradáshoz. Amatőr módszer ugyan, de nem alábecsülendő, így gondolja. 
- A kezére játszottam volna? - kérdezi magától elmerengve - Vagy ő érte el, hogy felé rohanjanak? Milyen módszer ez?
Sehogy nem áll össze a kép, a rejtély csak fokozza kíváncsiságát és egyre türelmetlenebbé teszi. Tudja jól, hogy több szempontból is a legelőnyösebb, ha próbára teszi az új jövevényt. Úgy tűnik, ő hamarabb tudomást szerzett a jelenlétéről, mint az embernő az övéről. Ha így van, hatalmas lépéselőnyben indul a vadászatban, ezt pedig soha nem engedte kiesni a karmai közül. Szeretné hinni, hogy az az önelégültség amit az emberek felől hallott, tükrözni fogja névtelen kihívójának erejét.
Ha jó akkor Comment pl :D 

Van egy visszatérő álmom.

Úgy kezdődik, hogy teljes sötétség van. Olyan sötét, hogy nem vagyok benne biztos, nem a szemem van-e csukva. Mint amikor az ember felébred, és áramszünet van. A sok ismerős fény egycsapásra eltűnik, elnyelte őket valami. Egyedül vagyok az üres éjszakában.

Nem tudom megállni. Kinyújtom a kezem, remélve, hogy tényleg csak áramszünet van, hogy félre tudom tolni a magány nyomasztó tömegét, mint egy nagy, nehéz takarót. De a sötétség nem mozdul.

Próbálok a felszínén maradni, hogy ne nyeljen el, és érzem, ahogy a magány hidege lassan szétterjed bennem. Aztán rájövök, hogy már nincs is felszín, ami fölött maradhatnék. Összeszorul a mellkasom. Pánik kerít hatalmába, nehezen kapok levegőt. Elmerülök a sötétségben. Aztán valaki vagy valami kihúzza a dugót a sötétség mélyén, és még mélyebbre süllyedek a feketeségbe. Kiáltani, üvölteni próbálok, de csak néma sikoly hagyja el a számat.

Mit is vártam, ha egyszer a szám megtelt a semmivel? A szívem túl gyorsan ver. Épp, amikor már feladnám, megérzem a jelenlétüket.

Janna. Lulu. Poppy. Jinx. Érzem a fényüket. Melegség, öröm, nyugalom és nevetés olyan szorosan összegyúrva, hogy lángra kap az elegyük.

Felpattan a szemem. Talán már korábban is ott voltak, de most először látok. Az arcuk gyönyörű és békés. Alszanak, talán álmodnak is, nem zavarja őket a minket körülvevő sötétség. Feléjük nyújtom a kezem, de túl messze vannak. Aztán rádöbbenek, hogy mind zuhanunk.

Egy nagy, kék világ horizontja közeledik felénk. Nem tudok az úti célra, a közelgő veszélyre koncentrálni. De most nem is érdekelnek. Csak azt látom, hogy a nővéreim zuhannak. Az alattunk elterülő bolygó légköre éget minket, és a fényeik sorra kigyúlnak.

A karomat csontig hatoló fájdalom járja át. Próbálom elkapni őket. Próbálom visszatartani őket, de tovább zuhannak. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy összetartsam mindannyiunkat. Nem vagyok elég számukra. Az ujjaim hegye elkezd világítani, majd széthullik. Az utolsó dolog, amit látok, hogy az emblémáik elsötétülnek, és a fényük szivárványszín parázzsá porlad.

Aztán felébredek.

Az ágyamban vagyok, az ágynemű izzadságtól csatakos. A sötétség eltűnt, halvány szürkeség lépett a helyére. Mostanában nyitva hagyott ablak mellett alszom. Odasétálok, és lenézek az utcára. A kinti fények lágy árnyékokat festenek rám és a szobám falaira.

A szendergés csendje felett ott a sötétség. Érzem, ahogy szétterjed minden irányban. A városból alig látszanak a csillagok, csupán néhány tűhegynyi fénypont töri meg a sötétséget. De tudom, hogy ennél sokkal több van odakint. Valahol.

Visszamászok az ágyba, és várom a hajnalt. Nem alszom el. – Én... nem is tudnék. Az álmom ugyanaz.

Mindig ugyanaz.

Axamuk Var-Choi Kohari Icath’or vagyok.

Axamuk a nagyapám neve volt. Harcosokat illető név, azt jelenti, a határok védelmezője. Megtisztelő cím. Axamuk volt az utolsó máguskirály. Az uralkodó, aki elbukott a shurimai Napcsászárnő előtt, amikor az az emberekből és istenekből álló aranyseregét Ikáthia ellen vezette.

Var az anyám, Choi az apám neve volt. Icath’or a klán neve, amelybe születtem, és amelyet véreskü kötelezett a máguskirályok védelmének megtisztelő feladatára.

Születésem óta viselem ezeket a neveket.

Axamuk Var-Choi Kohari Icath’or vagyok.

A Kohari név új szerzemény. Új, de máris magaménak érzem. Immár a részemmé vált, és a büszkeség fényes tüze ég a szívemben, hogy viselhetem. A koharik a máguskirályok testőrei voltak, veszedelmes katonák, akik egész életüket mesterük szolgálatának szentelték. Amikor Axamuk királyt megölték a Napcsászárnő harcos istenei, és Ikáthia Shurima vazallusává vált, egytől-egyig a kardjukba dőltek.

De a Kohari rend újjászületett, hogy az új máguskirályt szolgálják, és visszaszerezzék elveszett becsületüket. A karomon ott a rend jele, a tekercsekkel körülvett kard.

Axamuk Var-Choi Kohari Icath’or vagyok. Folyton ezt ismételgetem magamban, és hogy mit jelent.

Nem szabad elfelejtenem. Semmi egyebem nem maradt.Tényleg ma reggel történt, hogy az újraalakult Kohari rend tagjaként végigmasíroztam Ikáthia utcáin? Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.

A széles utak mentén éljenző férfiak, asszonyok és gyermekek ezrei álltak. Mindenki a legszínesebb ruháját és a legszebb ékszereit vette fel a menetünk tiszteletére, és hogy szemtanúja legyen a királyság újjászületésének.

Mert ma Ikáthia is újjászületett, nem csak a koharik. Felszegett fejjel, büszkeségtől dagadó kebellel lépkedtünk.

Egyszerre csattantak lépteink, szorítottuk vesszőből font pajzsaink bőrszíját és a nimcha kardok dróttal betekert markolatát. A shurimai törvények tiltották az ikáthiai fegyverek viselését, de titokban kardok sokaságát kovácsolták és rejtették el a városokban, hogy készen várják a felkelés napját.

Jól emlékszem a napra.

Mindenfelé sikolyokat lehetett hallani, ahogy az őrjöngő tömeg felkoncolta a shurimai tisztviselőket. Több száz éven át megalázó törvényekkel próbálták elpusztítani a kultúránkat, és nyilvánosan kivégezték a törvényszegőket. Ennek vetett véget az a véres nap. Nem számított, hogy a többségük egyszerű írnok, kereskedő vagy adószedő volt. A gyűlölt Napcsászár szolgái voltak, ezért pusztulniuk kellett.

Ikáthia hirtelen ismét a miénk lett!

A napkorong bálványait ledöntötték a házak tetejéről, hogy az ujjongó tömeg a porba tiporhassa őket. A shurimai iratokat elégették, a kincstárakat kifosztották. Megszentségtelenítették a korábbi császárok szobrait, és én magam is olyan trágárságokat írtam egy freskóra, amikbe jó anyám belepirult volna.

Emlékszem a füst és a tűz szagára. A szabadság illata volt számunkra.

Erre gondoltam, miközben meneteltünk.

Emlékszem a mosolygó arcokra és az éljenzésre, de a szavakra nem. A napfény túl erős volt, a zaj túl nagy, a fejem csak úgy hasogatott.

Előző éjjel nem aludtam, túl izgatott voltam a közelgő csata miatt. A nimchával nem voltam kiemelkedően ügyes, de halálosan pontosan lőttem a vállamon lógó visszacsapó íjjal. Edzett fából készült, és piros lakk védte a nedvességtől. A nyilaim végén pengecsőrtollak ültek, a fejük pedig élesre faragott obszidiánból készült, amit a földmágusoktól kaptunk. Hosszú futóedzéseket tartottam Ikáthia buja tengerparti erdőiben és hegyi ösvényein, így elég erős voltam, hogy messze hátrahúzzam az íj húrját, és elég szívós, hogy akár egész nap harcoljak.

Egy fiatal lány lépett elém. A haját ezüst drót fogta össze, és olyan mélységesen zöld szeme volt, amilyet még nem láttam. Virágkoszorút tett a fejemre. A virágok illata valósággal elbódított, de azonnal el is feledkeztem róluk, amikor a lány magához vont, és szájon csókolt. Nyaklánc volt a nyakában, egy tekergő aranyszálakkal övezett opálkő. Elmosolyodtam, amikor felismertem benne apám keze munkáját.

Próbáltam megölelni a lányt, de a menetelő hadoszlop elsodorta mellőlem. Igyekeztem az eszembe vésni az arcát.

Mégsem emlékszem már rá, csak a szemére, ami zöld volt, mint ifjúságom erdői…

Hamarosan ez is el fog enyészni.

– Nyugalom, Axa – mondta Saijax Cail-Rynx Kohari Icath’un, és egy frissen meghámozott tojást dobott a szájába. – Itt fog várni rád, amikor visszatérünk.

– Úgy ám – helyeselt Colgrim Avel-Essa Kohari Icath’un, és oldalba bökött a könyökével. – Rá és húsz más jóvágású legényre.

Elpirultam Colgrim szavaira, ő pedig felkacagott.

– Készíts neki egy szép nyakláncot shurimai aranyból – folytatta. – Akkor örökre a tiéd lesz. De reggelig biztosan!

Illett volna mondanom valamit, amiért Colgrim megsértette a lány becsületét, de fiatal voltam, és bizonyítani akartam a veterán katonák előtt. Saijax volt a koharik szíve és lelke, egy borotvált fejű óriás, akinek arcát gyerekkori betegségek nyomai borították. Villás szakállát viasszal és krétával egyenesítette ki. Colgrim volt a jobbkeze, egy hatalmas melák menyegzői tetoválással, bár soha nem hallottam őt a feleségéről beszélni. Ezek a férfiak együtt nőttek fel, gyerekkoruk óta titkon gyakorolták a kardforgatást.

De számomra új volt ez az életmód. Édesapám ékszerésznek tanított és drágakövek megmunkálására. Precíz és igényes ember volt, nem tűrte az ilyen durva beszédet, mely számomra is ismeretlen volt. Én persze gyorsan felvettem a fonalat, hogy minél jobban beilleszkedjek a katonák közé.

– Ne szekáld a fiút, Colgrim – mondta Saijax, és hátba veregetett lapátnyi tenyerével. Testvéri gesztusnak szánta, de összecsattantak tőle a fogaim. Ennek ellenére örömmel fogadtam. – Estére ő is hős lesz.

Fogást váltott a vállára vetett hosszú alabárdon. Hatalmas fegyver volt, ébenfekete szárába ősei nevét vésték. A végén borotvaéles bronzpenge hegyesedett. Kevesen tudták megemelni is, nemhogy megsuhintani, de Saijax mesterien bánt vele.

Hátrafordultam, hogy még egy pillantást vessek a zöld szemű lányra, de eltűnt a szemem elől a hullámzó tömegben.

– Ideje a fontos dolgokra koncentrálnod, Axa – szólt rám Saijax. – A látnokok szerint a shurimaiak alig fél napi járásra vannak Ikáthiától.

– Velük vannak... a harcos istenek is? – tudakoltam.

– Azt mondják, igen. Azt mondják.

– Alig várom, hogy lássam őket. Szerinted ez ostobaság?

Saijax megrázta a fejét. – Nem, valóban lenyűgöző harcosok. De ha meglátod őket, már bánni fogod.

Nem értettem, hogy Saijax mire gondolhat. – Miért?

Rám sandított a szeme sarkából. – Mert valódi szörnyetegek.

– Te már láttad őket?

Fiatal voltam és lelkes, de emlékszem a pillantásra, amit Saijax és Colgrim váltottak egymással.

– Igen, Axa – mondta végül Saijax. – Bai-Zheknél harcoltunk eggyel.

– A fél hegyet rá kellett zúdítanunk a nyomorultra – tette hozzá Colgrim. – De ezután is csak Saijax fegyvere bizonyult elég nagynak ahhoz, hogy lefejezze.

Ismertem a történetet, és izgatottan kérdeztem: – Te voltál az?

Saijax bólintott, de nem szólalt meg, és tudtam, hogy jobb, ha nem kérdezősködöm tovább. A tetemet körbehordozták a frissen felszabadított városban, bizonyítékul, hogy a shurimai harcos isteneket is meg lehet ölni. Apám nem akarta, hogy lássam, mert attól tartott, lángra kap bennem a lázadás parazsa, amely minden ikáthiai szívében ott élt évszázadok óta.

Már nem emlékszem, pontosan hogyan nézett ki, de arra igen, hogy óriási volt, vadállati és félelmetes…

Még aznap megláttam a harcos isteneket.

És akkor értettem meg Saijax szavait.
Folytasam vagy ne ???? OwO 

Most mondok valamit ... Egyszer egy ember sétál egy útón, és talál egy tojást. 

Kiderül hogy ez egy Sas tójás az ember be teszi a tyúk olba hogy kikeltse a tyúk. 

A Sas hamarosan kikel a csibékkel, és velük nöl fel. 

Ez a Sas egész életében azt tette, amit a csirkék. 

Kapirkált a porba, kukacokat rovarokat keresett, hogy meg egye öket. 

Egy - kétt méter magasra fel is repült, mind a csirkék szoktak. 

És kotkodácsolt .... 

Ahogy telt az idő, a Sas megöregedett. 

Egy nap meglátott valamit a feje felett. 

Az a dolog méltóságteljesen és fenségesen siklott a felhőkön keresztül. 

--Az meg micsoda ??? 

Kérdezi a Sas

--Az ott ? Egy Sas 

Feleli az egyik csirke ...

--Ő az összes madarak királya, az ég ura. 

--De mi a földön élünk mert mi csak csirkék vagyunk.... 

--Ne törögy vele, sohasem lehetsz olyan , mind ő ....  

És ez a Sas csirkeként élt és halt meg, mert annak hitte magát.