Novels
Márc 14

Sokan azt a bizonyos hétfő reggeli kelést szeptember elsején egy rémálomként élik meg, mintha éppen most következett volna be a harmadik világháború és már csak te vagy az egyetlen ember a világon, aki él, de suliba kell menned.
Nos, én is így vagyok vele. Amikor reggel fél hatkor megszólalt az elvileg vízesés hangra beállított ébresztőm egy kicsit sem kecsesen húztam a fejemre a takarót, azonban az ébresztőm csak nem akart elhallgatni, így hát kibújtam a meleg takaróm alól és az összeborzolódott hajamtól szinte semmit sem látva mentem oda az íróasztalomon heverő telefonomhoz és kapcsoltam ki a hangeffektust.

Ismertem már magamat annyira, hogy tudjam: ha visszafekszem aludni, akkor biztosan elkésem az első napomról. Úgy voltam ezzel a reggellel, mint minden szeptember elsején: új év, új lehetőségek.

Kinyitottam a ruhásszekrényemet és gyorsan kivettem belőle pár ruhadarabot. Egy szűk farmert és egy laza, élénk sárga színű felsőt, aminek vé alakú dekoltázsa kiemelte a nőies alakomat. Az ágyam mellől nyíló fürdőben megcsináltam a közel sem egyszerű, viszont mégsem túlságosan feltűnő sminkemet és a konyhában egy kalóriaszegény müzli elfogyasztása után az előszobába siettem, ahol felvettem a fekete tűsarkúmat és a fejemre helyeztem az új napszemüvegemet. Vállamra kanyarítottam a táskámat, majd kulccsal bezártam a lakásunk ajtaját.
A lépcsőházban dohos szag uralkodott, a sarokban penészes foltok éktelenkedtek. Leszaladtam a lépcsőn és amikor végre kiléptem a szabad levegőre fellélegeztem, hogy Ryan nem felejtett el. Ott állt a szürke Fordjának támaszkodva és vörös haját egy fekete sapkával takarta el. Amikor látta, hogy kész vagyok villantott rám egy félmosolyt és kinyitotta nekem az autó ajtaját:

– Jó, hogy látlak! Már nagyon hiányoztál – nyomott a számra egy hosszú csókot és szorosan magához ölelt. Mikor elváltunk megkerülte a kocsit és lehuppant a vezető ülésre. Feltűnt, hogy hátul ugyanúgy ott foglalja a helyet a gitárja, mint szerves tartozéka.

– Milyen volt Görögország? – kérdeztem, ugyanis az utóbbi két hetet ott töltötte a családjával. Úgy válaszolt, hogy nem nézett rám, de tudtam, hogy figyel.

– Ne is mondd. Gyönyörű volt. Az első egy hetet szinte teljesen azzal töltöttük, hogy utaztunk az országon belül, aztán végül Athénben kötöttünk ki hat napra. Visszamennék – hangja vágyakozó volt és izgatott. – viszont! Végre itthon és végre veled – szólt és nyomott egy puszit az arcomra úgy, hogy a szemét nem vette le az útról. Elvörösödtem örömben, viszont az alapozó miatt csak egy rózsaszín pír látszódhatott az arcomon. A Thomas Middleton High School nagyjából tíz percre volt tőlünk, így hatalmas gyárépületek és általános iskolák mellett haladtunk el út közben. A parkolóba érve felmértük a terepet: csak pár kocsit láttunk, amik a vidéken lakó tanárok autói lehettek. Így hát egy árnyékos helyre leparkolva szálltunk ki. A nagyjából hatszáznyolcvan fős iskola épülete magasodott több szinten át felénk, miközben kézenfogva a bejárat felé haladtunk. Egy-két irigykedő szempár utánunk fordult, de többségében sóhajtva fogadták a tényt: mi tényleg együtt vagyunk.

– Izgulsz? – szólalt meg hirtelen Ryan, mikor a cuccunkat pakoltuk be a szekrényekbe. Megvontam a vállam.

– Igazából nekünk nincs miért. Végre itt a tizedik osztály. Te a suli legmenőbb bandájában vagy gitárosként és énekesként. Én pedig bízom magunkban – válaszoltam nemes egyszerűséggel.

– Igazad van. Nincs miért ezzel foglalkozni. Csak menjünk egyenesen előre – motyogta miközben óvatosan átölelt. Mindenki szeme láttára. Először kicsit megdöbbentett, de hamar rájöttem, hogy ő mindig velem lesz. Jóban, rosszban; hidegben, melegben; télen és nyáron egyaránt.

∆~∆

Az osztályunkba érve Ryan lepacsizott a haverjaival és én pedig Flora felé vettem az irányt, aki éppen egy könyvet olvasott.

– Mi a címe? – kérdeztem játékosan köszönés nélkül, majd amikor Flora felnézett hatalmas mosoly terült szét az arcán. Vígan a nyakamba ugrott. Éreztem a nyakamon a vállig érő hajának csiklandozását, ami nevetésre késztetett.

– Jézusom, Jenny! Annyira örülök neked! Már vagy egy hónapja nem láttalak! – nézett rajtam végig, majd az osztály végében hülyülő Ryan felé pillantott – Ryan Lewis, hm? Hogyan?

– Nem tudom. Egyszerűen csak megtörtént – vontam meg a vállamat, miközben a szám sarkában mosoly bujkált – és mi van Gary-vel? Minden oké? – kérdeztem.

– Igen, persze. Minden teljesen harmóniában van egymással. De indulj, köszönj másoknak is! – hessegetett a srácok felé. Így hát arra indultam és Ryant átölelve üdvözöltem őket. A fiú rákulcsolta a ujjait az enyémekre.

– Haver, nagyon dögös barátnőd lett a nyáron. Kár, hogy az ő bőre a tiédhez képest csokoládészínű – röhögök Gary és mindenki rögtön poénkodni kezdett. Ryan genetikai okok miatt hófehér bőrrel és szinte rikító, vörös hajjal rendelkezett. Akárcsak a nővére és az apja.

– Nem baj – mosolyodott el az említett személy és megsimogatta az arcomat. Aztán csak csendben maradtam, amíg be nem csengettek és az osztályfőnök, Mr. Chase be nem jött a terembe. Mindenki a helyére ült, annyi változott, hogy Gary Flora mellé, én pedig Ryan mellé huppantam le.

– Köszöntök minden kedves tanulót ebben az új tanévben és remélem, hogy az idei is ugyanolyan eredményesen fog telni mint a tavalyi. Mind már tudjátok az első három óra osztályfőnöki lesz, ahol majd egyeztetünk a pontos órarendről, az iskolai szabályzatról, valamint... – csendes kopogás hallatszott. Mr. Chase először döbbent volt, aztán elégedett arccal fordult felénk, mikor nyílt az ajtó. Egy nagyjából százhatvanöt centi magas lány lépett be a terembe hosszú, göndör, fekete hajjal. Ijedten pillantott körbe és kínosan elmosolyodott.

– Áh, Moon! Örülök, hogy látlak! – fogott kezet az ofő a lánnyal, aki zavarában az egyik lábáról a másikra állt és idegesen tekergette egyik kósza hajtincsét. Az egész osztály csendben várta a tanár véleményét. – Ő itt Moon Russel, az új osztálytársatok. Remélem gyorsan be tud majd illeszkedni. Nina mellett még van egy szabad hely, oda tudsz ülni – mutatott a bal oldali padsor második padjára. Nina amolyan kisebb különc volt: elzárkózott a többiektől, nem válaszolt az üzenetekre és minden ajánlatot visszautasított ha bulizni vagy kajálni hívták. Saját maga volt a legjobb barátja. Miután a lány helyet fogalt az osztályfőnök folytatta a házirend bemutatását és pár időpontot kivetített táblára. Viszont a kíváncsi tekintetek egész órán a lányt méregették, hogy eldöntsék érdemes-e valamit kezdeni vele.

∆~∆

Órák után, valamikor három óra körül Ryannel úgy döntöttünk, hogy itt maradunk a suliban és amíg ő elmegy a bandával próbálni, addig mi Florával beszélgetünk valahol. A menzán gyorsan megebédeltünk – ahol az étel kifejezetten jó volt a megszokotthoz képest –, majd a próbaterem felé vettük az irányt. Ryan az ajtó előtt megállt, megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett.

– Egy óra múlva, ugyanitt – elmosolyodott és feltolta a napszemüvegét a fejére. – ugye tudod, hogy szeretlek.

Suttogása kiáltásként visszhangzott az üres folyosón, miközben körbeölelt minket a sötétség.

Márc 12

 

Apa már rég az irodában lehetett, amire megtaláltam az igazgatói irodát. Negyed óra telhetett el azóta, hogy kirakott a suli udvarán és nekem csak mostanra sikerült átverekednem magam a tömegen, felmenni a harmadik emeletre és végre megállni az iroda előtt. Kifújtam magam, a táskámat pedig nemes egyszerűséggel a földre ejtettem. Nyúltam az ajtó felé, hogy bekopogjak, de a kezem akaratlanul is megállt félúton. Ilyenkor sajnáltam igazán, hogy apa meggyőződése szerint már száz százalékban mindentudó felnőtt vagyok! Szerinte semmi meglepő nincs abban, ha idegen igazgatókkal kell beszélgetnem, új iskolám kellős közepén. Hát persze. Csak állni a kihalt folyosón, nem törődni a gondolattal, hogy mind a hétszáz ember elment órára, a tízedikben pedig nagyjából nyolc óra harminc perckor minden szem az új lányra fog szegeződni, aki történetesen én vagyok! A legkevésbé sem kihívás.

Ahogy egyre többet gondolkodtam a nem túl fényes sorsomon, úgy szállt el a kezdetben sem valami nagy lelkesedésem. Leengedtem a kezemet magam mellé és vártam a csodára, ami csak nem akart megtörténni. Mit is vártam, hirtelen kinyílik az ajtó, Miss Kendrick pedig tündéri mosollyal az arcán beinvitál, hogy beszélgessünk egy kicsit? Szép is lenne.

A türelmetlenség végül felülkerekedett rajtam és bekopogtam, a kelleténél kicsit hangosabban is. Te jó ég, szinte dörömböltem, hogy engedjenek már be! Kivágódott a szomszéd iroda ajtaja – valószínűleg ott is hallani lehetett a kisebb idegrohamomat – és egy meglepett szempár bámult vissza rám egy apró, fémkeretes szemüveg mögül. Meglepetésemben tágra nyílt szemmel, földbe gyökerezett lábbal néztem a fiatal nőt, aki ajtót nyitott.

– Á, biztosan te vagy Moon Russel, fáradj be. Christina Kendrick, az igazgató – nyújtotta a kezét mosolyogva. – De miket is beszélek, hiszen már találkoztunk! – kapott a fejéhez, miközben nyitotta az ajtót.

Felkaptam a táskámat és sietve besétáltam az irodába. Hirtelen beugrott, hogy még a nyáron találkoztunk, amikor apa beíratott a Thomas Middleton High School-ba, csak éppen teljesen kiment a fejemből. Na, nem mintha Miss Kendrick olyan szembetűnő személyiség lett volna. Egyszerű, fehér póló és farmer volt rajta, egy kék blézerrel és papucscipővel – olyasmivel, amilyet a húszévesek hordanak. Egyébként sem valami sok haját lófarokba fogta, hogy még kevesebbnek tűnjön, sminkelni pedig úgy látszik, nem tanult meg az anyukájától.

Az iroda is kezdett ismerőssé válni, ahogy jobban körbenéztem, a falakon régi festmények és még régebbi tapéta, a két mentazöld fotel az íróasztallal szemben és a forgószék az asztal mögött. Miss Kendrick felkapott a polcról egy köteg tankönyvet és átnyújtotta nekem.

– Megérkeztek a könyvek, most már a tieid. Tudom, hogy az utolsó pillanatban kapod meg őket, de a kiadó elég sokat problémázott velük.

Valóban, lehet, hogy nem augusztus közepén kellett volna megrendelnünk őket a június helyett, ahogy mindenki más is csinálta. Lehet, hogy apa előbb is kereshetett volna nekem másik iskolát, nem pedig az utolsó pillanatban, de az nem is a Russel család lett volna.

– Köszönöm – átvettem a majdnem tíz kilós csomagot és amilyen gyorsan csak lehetett, meg is szabadultam tőle, belepakoltam a táskámba, amit aztán óvatosan az íróasztal lábának támasztottam.

– Foglalj helyet nyugodtan – mutatott a fotelra Miss Kendrick, majd elém csúsztatott egy tollat és egy papírt. – Tudom, hogy édesapáddal már mindent aláírtatok, és ígérem, ez lesz az utolsó, de a szabályzat szerint szükség van egy igazoló okiratra, hogy elkezdted az iskolát. Itt írd alá, kérlek! – mutatott a szaggatott vonalra a lap legalján. Gyorsan ráfirkantottam a még mindig gyakorlatlan aláírásomat és visszaadtam a papírt.

– Köszönöm. Nos, úgy gondolom, végeztünk is, feltéve, ha nincs valami kérdésed, óhajod, sóhajod...

Megráztam a fejem ő pedig bólintott.

– Remek – mosolyodott el. – Remélem, jól fogod érezni magad nálunk.

– Én is. – motyogtam és felemeltem a mostanra tíz kilóval nehezebb táskámat. Próbáltam mosolyogni és ne egy rakás szerencsétlenségnek tűnni, aki a saját táskáját se bírja el, kevés sikerrel. – Viszontlátásra!

Kisasszéztam az ajtón és megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Már csak azosztályomat kellett megkeresnem a tízediket valahol a második emeleten. Pillanatnyilag annyit tudtam, hogy a harmadik emeleten vagyok, de ezen kívül semmi mást, úgyhogy a bevált módszert követve hagytam, hogy a szerencse segítsen és elindultam a folyosón. Az egyikajtón találtam egy térképhez hasonló kiírást, miszerint most éppen az épület keleti részén vagyok. Elindultam a lépcső felé, szerencsére senkivel semtalálkoztam, aki megkérdőjelezhette volna, miért nem vagyok órán. A másodikemeleten rögtön a legelső ajtó volt a tízedik cé osztály, a félelem pedig ismét úrrá lett rajtam és csak álltam az ajtó előtt és gondolkodtam, érdemes-e egyáltalán bemennem. Kint mégsem maradhattam és állhattam végig negyed órát, a lelépés hajója pedig rég elúszott, muszáj volt bekopognom. Ez már nem volt olyanhangos, mint az előző, féltem, hogy meg sem hallják. Vártam egy lélegzetvételnyi időt és benyitottam. Ahogy sejtettem, mind a huszonvalahány szempár rámszegeződött és érdeklődve vizslatott.

Márc 10

Sziasztok!

 

Egy hosszabb kihagyás után újból regisztráltam ide és hát ahogy általában, most is létrehoztam a blogomat. Röviden rólam annyit lehet tudni, hogy  hamarosan 15 éves leszek és imádok sorozatot nézni, olvasni és persze írni. Pár novellám már publikálva lett wattpaden (aki esetleg ugyanúgy használja ezt az appot, akkor @asleigh-reed-ként talál meg). Őszintén szólva bolondulok a macskákért (igen, a macskákért) de úgy általánosságban minden állatot szeretek.

 

Ennyi lenne ez a rövid bemutatkozás, ha esetleg valakit érdekelnének a rövidebb novelláim, akkor azt írja meg kommentben :) 

 

Köszönöm, hogy elolvastad,

Tori

  !