Márc 12

 

Apa már rég az irodában lehetett, amire megtaláltam az igazgatói irodát. Negyed óra telhetett el azóta, hogy kirakott a suli udvarán és nekem csak mostanra sikerült átverekednem magam a tömegen, felmenni a harmadik emeletre és végre megállni az iroda előtt. Kifújtam magam, a táskámat pedig nemes egyszerűséggel a földre ejtettem. Nyúltam az ajtó felé, hogy bekopogjak, de a kezem akaratlanul is megállt félúton. Ilyenkor sajnáltam igazán, hogy apa meggyőződése szerint már száz százalékban mindentudó felnőtt vagyok! Szerinte semmi meglepő nincs abban, ha idegen igazgatókkal kell beszélgetnem, új iskolám kellős közepén. Hát persze. Csak állni a kihalt folyosón, nem törődni a gondolattal, hogy mind a hétszáz ember elment órára, a tízedikben pedig nagyjából nyolc óra harminc perckor minden szem az új lányra fog szegeződni, aki történetesen én vagyok! A legkevésbé sem kihívás.

Ahogy egyre többet gondolkodtam a nem túl fényes sorsomon, úgy szállt el a kezdetben sem valami nagy lelkesedésem. Leengedtem a kezemet magam mellé és vártam a csodára, ami csak nem akart megtörténni. Mit is vártam, hirtelen kinyílik az ajtó, Miss Kendrick pedig tündéri mosollyal az arcán beinvitál, hogy beszélgessünk egy kicsit? Szép is lenne.

A türelmetlenség végül felülkerekedett rajtam és bekopogtam, a kelleténél kicsit hangosabban is. Te jó ég, szinte dörömböltem, hogy engedjenek már be! Kivágódott a szomszéd iroda ajtaja – valószínűleg ott is hallani lehetett a kisebb idegrohamomat – és egy meglepett szempár bámult vissza rám egy apró, fémkeretes szemüveg mögül. Meglepetésemben tágra nyílt szemmel, földbe gyökerezett lábbal néztem a fiatal nőt, aki ajtót nyitott.

– Á, biztosan te vagy Moon Russel, fáradj be. Christina Kendrick, az igazgató – nyújtotta a kezét mosolyogva. – De miket is beszélek, hiszen már találkoztunk! – kapott a fejéhez, miközben nyitotta az ajtót.

Felkaptam a táskámat és sietve besétáltam az irodába. Hirtelen beugrott, hogy még a nyáron találkoztunk, amikor apa beíratott a Thomas Middleton High School-ba, csak éppen teljesen kiment a fejemből. Na, nem mintha Miss Kendrick olyan szembetűnő személyiség lett volna. Egyszerű, fehér póló és farmer volt rajta, egy kék blézerrel és papucscipővel – olyasmivel, amilyet a húszévesek hordanak. Egyébként sem valami sok haját lófarokba fogta, hogy még kevesebbnek tűnjön, sminkelni pedig úgy látszik, nem tanult meg az anyukájától.

Az iroda is kezdett ismerőssé válni, ahogy jobban körbenéztem, a falakon régi festmények és még régebbi tapéta, a két mentazöld fotel az íróasztallal szemben és a forgószék az asztal mögött. Miss Kendrick felkapott a polcról egy köteg tankönyvet és átnyújtotta nekem.

– Megérkeztek a könyvek, most már a tieid. Tudom, hogy az utolsó pillanatban kapod meg őket, de a kiadó elég sokat problémázott velük.

Valóban, lehet, hogy nem augusztus közepén kellett volna megrendelnünk őket a június helyett, ahogy mindenki más is csinálta. Lehet, hogy apa előbb is kereshetett volna nekem másik iskolát, nem pedig az utolsó pillanatban, de az nem is a Russel család lett volna.

– Köszönöm – átvettem a majdnem tíz kilós csomagot és amilyen gyorsan csak lehetett, meg is szabadultam tőle, belepakoltam a táskámba, amit aztán óvatosan az íróasztal lábának támasztottam.

– Foglalj helyet nyugodtan – mutatott a fotelra Miss Kendrick, majd elém csúsztatott egy tollat és egy papírt. – Tudom, hogy édesapáddal már mindent aláírtatok, és ígérem, ez lesz az utolsó, de a szabályzat szerint szükség van egy igazoló okiratra, hogy elkezdted az iskolát. Itt írd alá, kérlek! – mutatott a szaggatott vonalra a lap legalján. Gyorsan ráfirkantottam a még mindig gyakorlatlan aláírásomat és visszaadtam a papírt.

– Köszönöm. Nos, úgy gondolom, végeztünk is, feltéve, ha nincs valami kérdésed, óhajod, sóhajod...

Megráztam a fejem ő pedig bólintott.

– Remek – mosolyodott el. – Remélem, jól fogod érezni magad nálunk.

– Én is. – motyogtam és felemeltem a mostanra tíz kilóval nehezebb táskámat. Próbáltam mosolyogni és ne egy rakás szerencsétlenségnek tűnni, aki a saját táskáját se bírja el, kevés sikerrel. – Viszontlátásra!

Kisasszéztam az ajtón és megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Már csak azosztályomat kellett megkeresnem a tízediket valahol a második emeleten. Pillanatnyilag annyit tudtam, hogy a harmadik emeleten vagyok, de ezen kívül semmi mást, úgyhogy a bevált módszert követve hagytam, hogy a szerencse segítsen és elindultam a folyosón. Az egyikajtón találtam egy térképhez hasonló kiírást, miszerint most éppen az épület keleti részén vagyok. Elindultam a lépcső felé, szerencsére senkivel semtalálkoztam, aki megkérdőjelezhette volna, miért nem vagyok órán. A másodikemeleten rögtön a legelső ajtó volt a tízedik cé osztály, a félelem pedig ismét úrrá lett rajtam és csak álltam az ajtó előtt és gondolkodtam, érdemes-e egyáltalán bemennem. Kint mégsem maradhattam és állhattam végig negyed órát, a lelépés hajója pedig rég elúszott, muszáj volt bekopognom. Ez már nem volt olyanhangos, mint az előző, féltem, hogy meg sem hallják. Vártam egy lélegzetvételnyi időt és benyitottam. Ahogy sejtettem, mind a huszonvalahány szempár rámszegeződött és érdeklődve vizslatott.

  • Ismeretlen -
    Nekem nagyon tetszik,engem érdekelne a folytatás!
  • Ismeretlen -
    ♥ nemsokára :D <