Újra bejelentkezés
Sziasztok! Már, ahogy látjátok rég került fel bármi is a blogomra, ami azért is van, mert ha feljövök, akkor a blogomra nem igen kerül sor, hogy írjak. Most úgy gondoltam bejelentkezek, mert azért mégis valamilyen fontos pont ez számomra ezen az oldalon. Létezik ez a blog már egy ideje, s volt is előtte sok féle oldalam. (: Szeretném meghagyni, és talán sikerül néha új fejleményekkel érkeznem. Beszélgessünk. ^^
Problémák (saját novella)
Minden alkalommal, amikor a lány végez valami házi munkát anyukája mindig kereste, hogy mit nem csinált meg, mit hagyott ki, mit felejtett el. A hibát kereste. Megdicsérte, hogy ügyes volt, de a hangnemében mindig lehetett hallani, hogy most jönnek a negatív löketek, amikkel lánya önbizalmát a földbe tiporhatja. Apja, pedig a munkájának él, szinte alig van itthon, és ha a házban is van, akkor is a dolgozó szobájának négy fala közt végzi a dolgát, miközben a húga folyton visít, mert ezt akarja csinálni, amazt akar enni. Anyukája elkényezteti, amit vele sose tett, mintha csalódott volna benne a saját édesanyja.
McDragon család egy tökéletes képet próbál felmutatni az embereknek. A férj ellátja a háztartást, hozza a pénzt, a feleség a legkisebbikkel foglalkozik, miközben a legnagyobb gyerek végez el minden mást. Ott az iskola, ahol nyilván kiválóan kell teljesítenie, szinte megszakad. Minél távolabbi egyetemeket jelölt meg, és fel is vették egy Floridai egyetemre. A szülei nem is foglalkoznak vele, az anyja nem örül neki, s le is ordította fejét, hogy ki fog bevásárolni, takarítani, segíteni, nevelni a kis Olíviát. Akkor már Alice elhatározta, hogy elhagyja a családját. Már össze is pakolt egy sport táskába és egy nagyobb hátizsákba, amikor az anyja az egyik reggel felkopogott hozzá, hogy reggeli. A lány csodálkozva ment le az étkezőbe, ahol Olívia már nagyban piszkított - több étel volt rajta általában, mint a szájában.
- Drágám, apáddal úgy gondoltunk, hogy elválunk - felelte anya, miután leült a helyére. Lefagyva bambult maga elé, és azt se tudta mit reagáljon - Úgy gondolom, apád veled megy Floridába, mivel oda helyezték át, miközben én itt maradok a kicsivel - mesélte úgy, hogy minden le van fixálva.
- Komolyan, most akarjátok velem közölni? - álltam fel az asztaltól, és a szemeimet megtörölve csörtettem ki a házból. A korai reggel sugarak égették már most a bőrét, mintha mind arra pályázna, hogy lebarnuljon. Elővette a zsebéből a telefonját, és az egyetlen embert hívta, aki meg tudja most nyugtatni, de nem a barátja vette fel, hanem az édesanyja a fiúnak - Halló? Zack? Ott vagy?
- Alice - szólalt meg egy kellemes női hang, ami most tele volt fájdalommal - Még nem tudod, igaz? - remegett meg, ahogy ezt a kérdést feltette - Zack meghalt…
Nem tudott erre mit reagálni, csak a hajába túrt, és egészen a parkig rohant nyuszis papucsában. Leült a hintára, és nézett maga elé. A telefont már letette. Tudta, hogy a barátjának voltak gondjai. Depressziós volt, de nem is sejtette, hogy az öngyilkosság nála már ilyen közeli témának felelt meg. Nem beszélt róla, erről, és most butának is érezte magát, hogy nem vehette észre. Hirtelen hanyag öltözködését, hatalmas karikáit a szeme alatt, vágásait az alkarján. Folyton azt mondta szereti, és bármit megtenne érte. Azt tervezték, hogy elutaznak valahova messzire. Zack is ugyanarra az egyetemre ment volna, mint Alice, de így már egyedül lenne abban az új világban.
Legjobb barátját, Eva-t nem akarta felhívni. Nem felejtette el mit tett vele az utolsó nap, amikor végeztek a gimnáziumi éveikkel végre, örökre. Sosem felejti el, hogy megalázta a többiek előtt, hogy a színpadon kijelentette, hogy alig várja, hogy Tokióba utazzon, s mindenkitől távol legyen, főleg tőlem. Elvileg a négy év alatt sosem kedvelt, akkor mondták el a többiek is, hogy mindig kibeszélt a hátam mögött, miközben velem édesen bánt. Nem mondta az arcomba ezeket a dolgokat. Nem is volt valódi barát. Ökölbe szorította a kezét a hinta kötelén, majd hirtelen kiugrott belőle, ahogy régen a gyerekek, és fogta magát, majd elindult cuccaival együtt valahova. Előre az úton. El a problémák elől.
Nem csak egy kamasz életében változhat az élet hirtelen meglepően zavarossá, ahol egyedül marad a végén. Mac Delevon, a titkos ügynök is hasonlóan jár. Senki nem ismeri, hogy valójában ügynökként dolgozik, mivel papírjai azt írják, hogy egy boltnál munkálkodik, ahol öltönyöket árusítanak. Nem mondhatja el senkinek kicsoda is ő valójában, de arra nem számított, hogy felesége megcsalja a háta mögött a legjobb barátjával. A nőnek feljebb állt, s természetesen hatalmas vitatkozás kezdődött, hogy hol volt egy hónapig, meg mire számított, mert semmit nem mond el neki. Elbúcsúzott fiától és lányától, akik ebből nagyon sokat nem vettek észre, majd elindult a kocsijával valahova. Messzire. Még hívta esetleg pár barátját, de mindnek volt más elfoglaltsága, így csak egyedül menekült el gondjai elől.
Haladnak az idővel, hiszen minél tovább telnek a percek, annál messzebb találják magukat az otthontól, La Paztól. A lánynak már fájnak a lábai, éhes és szomjas, de tudja, hogy nem állhat meg. Miért is nem szállt fel egy buszra? Tudja, hogy most már késő, nem fordulhat már vissza. Hirtelen fellendíti fáradtan a kezét, miközben haladt, mert éppen egy autó hangját hallja meg a távolból érkezni. Nem fordul hátra, nem is hisz benne, hogy megáll az illető, viszont azt a kocsit épp a titkos ügynök vezette. Leállt mellette, és lehúzta az ablakát a stoppos irányába. Az idő hihetetlenül meleg és párás, de ez nem volt meglepő Kaliforniában.
- Merre megy? – kérdezte mély, megnyugtató hangján, mire a tinédzser a férfi felé fordult kisírt szemeivel, majd a hajába túrt, mert semmit se tudott erre mondani. A vállat vonta, majd végül megszólalt.
- Te meg ki a fene vagy? – meredt a vörös hajú lány a férfira ablakának belsejébe, és a hajába túrt. Volt benne egy kis félelem, de valami megnyugvás is elfogta.
- Ha megtudnád meg kellene ölnöm téged – felelte mosollyal az arcán a válófélben lévő fél, miközben még mindig ment a motor.
- Na, ne röhögtess – nevetett fel a kamasz, de a komoly arckifejezést meglátva a srácon rögtön abba hagyta, mert ő, pedig így folytatta.
- Bárcsak vicc lenne… de a te érdekedben, inkább hívj csak Senkinek.
- Senki? Micsoda béna név – huppant be végül az autóba, majd így folytatta – Hát, Senki. Én, pedig Alice vagyok – felelte.
- Merre vihettem a hölgyet? – mosolygott rá Mac, ahogy a kisebb bőröndöt hátra tette az ülésekre.
- Minél messzebb La Paztól, annál jobb.
- Értem, hát egy ideig biztos megyek – felelte megnyugtató mosollyal, és a lány már nem is érzett semmilyen félelmet felőle. Nem tudta miért, vagy, hogy hogyan, de úgy érezte, hogy nem egy rossz emberrel van dolga.
Beszállt az autóba, és azt gondolta kínos csendben fognak ülni, de ez nem így volt, mert rögtön elkezdtek beszélgetni egymással, ahogy tovább haladtak fel felé, felső-Kaliforniában. Ahogy haladtak, s telt az idő egyre többet osztottak meg magukról. Mac óvatos volt, a munkáját nem akarta előtte felfedni.
- Szóval a feleséged azért csalt meg, mert túl sokat voltál távol a munkád miatt, amiről nem beszélhetsz senkinek, mert titkos? – nézett rá furcsán, míg a férfi bólintott – Hát, szerintem a nő nem is szerethetett igazán akkor – rázta a fejét, amivel kósza tincsei ide-oda lengtek – Hiszen azzal, hogy megcsalt, főleg a legjobb haveroddal a legnagyobb fájdalmat okozhatta neked…
- S, hogy hogy a te szüleid elválnak? Elmondták neked az okot? – érdeklődött Senki, miközben lassan haladtak San Diego irányába.
- Amióta az eszemet tudom, szinte sosem láttam őket együtt. Apukám dolgozott egész álló nap, míg anyám a húgom foglalkozott, aki csak öt éves, de valami betegséggel küzd, így több figyelmet kell szentelni rá. Ahogy az orvos mondta, persze. Azt nem veszik észre, hogy én is a lányuk vagyok, mert szinte bejárónőként használnak fel, főleg anyukám. Nem tudom mikor mondta nekem azt utoljára, hogy szeret.
- Biztos szeret, néha az ember ezeket a dolgokat elfelejti, de biztos nem felejtette el azt a szeretett, amivel téged megszült. A feleségem azt tervezi, hogy magánál fogja tartani a gyerekeinket, és egyiket se vihettem magammal.
Az órák teltek, és egyre távolabb kerültek. Egyre több dolgot osztottak meg. Mac mesélt a kamasz koráról, hogy egyszer ő is tervezett elmenekülni. Amikor felszállt a buszra, majd meglátta a távolodó tájat, hirtelen leszállt, s egy másik közlekedési járművel - ami órák kérdése volt mikor érkezik - hazament. Neki kevesebb ideig tartott, mire rájött mit kell tennie, de mindenkinek más. Valakinek több ideig tart.
- Fiatal vagy még. A vesztességek mindig lesznek, de nem szabad elfelejtened milyen céljaid vannak, mit szeretnél elérni az életedben – mondta, amire a lány nagyokat pislogva bólintott – Aludj nyugodtan.
- Te mikor alszol? – kérdezte, mert már a nap is lement rég.
- Talán egy pihenőhelynél lehunyom a szemem pár órára – mosolyodott el Senki, de végül csak Wyomingban állt meg egy benzinkútnál másnap reggel. Vett reggelit maguknak, majd ahogy megevett egy szendvicset már indult is tovább. Alice Montanában ébredt fel kajákkal körülvéve. Nagy mohón hozzá látott az ebédjének, amikor hirtelen csörögni kezdett a mobilja. Az apja volt az. Sosem hívta – Vedd fel. Leálljak?
- Igen – nézett körbe. Rajtuk kívül az úton nem járt senki, így könnyek félre álltak, majd a lány kiszállt, és felvette az apjának.
- Kicsim, merre vagy? Minden barátodat felhívtunk, de senki nem látott. Merre vagy? Miért kapcsoltad ki a GPS-t? – rohamozta meg kérdésékkel.
- Kiszellőztettem a fejemet. Jól vagyok – tette hozzá, mert úgy érezte ez fontosabb – Talán, hamarosan hazamegyek, de ne bízd el magad.
- Alice – szólt – Szeretünk. Gyere haza minél hamarabb.
- Igyekszem.
Ezek után már csak egy dolog járt a fejében. Haza. Mac a lány telefonján hívta fel az apját, s beszélt vele. Tudta, hogy ezzel megváltozik a néző pontja, s az úti célja. Neki hiányoztak a gyerekei, de rájött, hogy a válás nem lehet a legrosszabb az életében. Visszafordultak. Hazamentek.
Remélem tetszett nektek ez a kis szösszenet, amit még egy verseny alkalmából írtam. (: A rákészülést nagyon élveztem, bár helyezést nem értem el, de attól függetlenül úgy érzem, hogy azért kitettem magamért, s mindent megtettem. További szép nyarat!
KINCSVADÁSZOK, 2. fejezet
A megbeszélés és egy gyerek
A szobámba a hátizsákomba összepakoltam annyi cuccot, amennyire tudtam, hogy szükségem lesz, mivel már volt tapasztalatom ilyenben ezért tudnom kell, hogy nem kell elrakni sok ruhát, mert bármennyire is koszos, büdös már az agyonhordott pólód, nincs több, és nincs szükséged többre, hogy lecseréld. Aztán lesiettem a lépcsőn, hogy a konyhában készítsek valami szendvicset magamnak és a kulacsomat meg tudjam tölteni vízzel, amikor kinyílt a bejárati ajtó, én meg nem vettem észre, hogy belép azon valaki. Neki mentem, és szépen elestünk. Egy lány feküdt előttem a kezét a fejéhez szorította, majd feltáplálkozott, közben mögötte egy srác jelent meg, egy jóképű fajta a keze tele cuccokkal.
- Jól vagytok? – kérdezte előbb a gondolom ismerősre nézve, majd rám. Bólintottam, és magam is a lábamra álltam, bár a fejem még mindig nagyon kóválygott. Csak el ne hányjam magamat.
- Olivia – mutatkoztam – Emma és Elliot? – néztem rájuk, mivel emlékeztem mit mondott Zsófia arról, hogy kik jönnek ma még az utazás előtt – Zsófi barátai?
- Igen, úgy látszik a hírünk előbb ide ért, mint mi – mosolygott a srác, majd letette a csomagokat a bejárat előtt – Emma csillagász, én asztrofizikus.
- Izgalmas szakmák. Én kincsvadász – ráztam meg a kezüket, majd bevezettem őket a nappaliba, ahol már mindenki ott volt – Emma. Elliot. Itt vannak a többiek, név szerint Fred, Annabel, Max, Ryan és Zsófit már ismeritek... – néztem körbe, amikor mögöttünk megjelent az említett lány, majd a nyakukba ugrott.
- De jó, hogy itt vagytok! – puszilta meg őket – Akkor már mindenkivel találkoztatok – csapott a combjára – Hilton még nincs itt, és a neje!
- Ők csak este érnek ide – szólt Anna, majd a férjéhez bújt. Hát, igen, olyan jó, amikor csendben meg tudnak lenni egymással. Mindenki ezeket a pillanatokat szereti a legjobban.
Megmutattam Zsófival az újoncoknak a szobájukat, majd felcipekedtünk nekik, azután lementünk, hogy részt vegyünk a csapat gyűlésen, amin a vezető még ott se volt, de imádja, ha mi együtt dolgozni, és nem neki kell összeszedni a csapatot minden egyes sarokból. Általában direkt mindig a legtávolabbi pontokra megyünk csak, hogy keressen minket. Tudom ez gonosz, de ki nem szeret szemétkedni a főnökével? Végül egy hatalmas térkép volt kiterítve az asztalra, amin a világ összes kincses lelőhelye szerepelt, olyan szigetek az óceánok közepén, ami egy általános földgömbön nem is mutatja, az olyan kis pontok adják nekünk a legnagyobb esélyt, hogy pénzhez jussunk.
- Állítólag most lesznek, majd sokan a vizeken, mert valami régi, elsüllyedt hajót keresnek, amin elvileg van valami arany nyakék – mesélte Fred, miközben mutogatott a papír fölött. Annabel, pedig büszkén bólogatott. Nem is értem, hogy min vesztek úgy össze, mert semmi nyoma már.
- Szóval ez az első megálló? – kérdeztem egy A betűvel megjelölt helyre, majd csak helyeselést kaptam a körülöttem lévőktől – Rendben, akkor holnap reggel indulunk is?
Ekkor kicsapódott az ajtó, mire minden szem kifelé nézett a nappali ajtajából, ami egyenesen rálát a bejáratra. Hilton volt, és mellette a nejével, Alexandrával, mint kiderült, aki egy kis gyereket fogott a kezében, a pici Lily-t. Elmosolyodtam a gyereket látva, majd összehúztam a szemöldököm. A gyerekét magával akarja hozni?
- Főnök – kiált fel mellettem Max – Üdvözlöm a ragyogó családját is – apró mosolyt mutat feléjük, majd oldalba lök, mivel én még mindig szóra nyitott szájjal állok, mint egy cövök, és a kislány engem figyel nagy, zöld szemeivel.
- Nem mondhatja komolyan, hogy a gyerekét magával akarja hozni – rázom meg a fejem, majd csettint egyet, amire a fejét is megrázza.
- Dehogy – simogatja a kicsi arcát – Maga fog rá vigyázni – azt hiszem erre le kell ülnöm, mert ez nem jelent sok jót számomra – Szóval a legközelebbi városba, ahol megállunk, majd piheni, maga és Ryan kibérelnek egy lakást, és Lily-vel úgy fognak élni, mint egy család – csapja össze a tenyerét, én meg nem kapok levegőt. Oké, aranyos gondolat, de miért nem inkább a már házasokat kéri meg ezzel a feladattal, és miért pont az exemmel?
- Nem teheti ezt Oliviával – véd meg Max, de sajnos ezt már eltervezte – Fred és Anna jobban fel vannak erre készülve – fogja meg a kezem, amire egy picit meg tudok nyugodni, de annak a férfinak a pillantását, akit bármikor megtudnék folytani, még mindig érzem magamon – Ők már házaspár, és ezzel a baba vigyázással megtapasztalhatják milyen egy kisgyerek – nagyon akarja, hogy velük menjek, persze én is, de féltem, hogy ezzel magát keveri bajba.
- Elvállaljuk – öleli át az említett pasi a nejét, aki mosolyogva bólint – Már gondolkodtunk e felől – vakarta meg a tarkóját Freddie, majd Annabel hasára teszi a kezét. Na ne!
- Tegnap elintéztük, hogy terhes legyek, s ma reggel pozítiv volt – jelenti ki a nő, akinek boldog könnyek folynak le az arcát. Istenem, ez hatalmas dolog!
- Rendben – sóhajt Hilton, majd átveszi Lily-t, aztán leteszi, és a kicsit odarohan hozzám. Leguggolok a magasságához, majd megsimogatom a fejét.
- Úgy nézel ki, mint a nővérem – mosolyogja, és hirtelen megmerevedek, majd a főnökömre pillantok, aki úgy néz, mintha karót nyelt volna – Neki is volt egy ilyen helyes barátja – Max és az én kezem azonnal elengedni egymást, és nevetve puszit nyomok az arcára, és füléhez hajolok – Nem a hercegem, csak egy nagyon jó barátom.
- Oh – mondja – Hát a testvéremnek is volt egy fiú barátja, akivel legjobb baráti szinten voltak, aztán...
- Lily! – szól rá az anyja, majd a kislány cipzárt helyez a szájára, és visszarohan az anyjához. A haveromra nézek, aki nevetve túr bele a hajába. Sosem tekintettem rá úgy, mint minden másik lány. Milyen helyes, milyen szép a szeme, és mennyire tud jól állni neki a kócos haja. Jesszusom. Talán igaza volt a kislánynak. Kezdek beléhabarodni, csak eddig nem volt róla tudomásom mégis mit csinálunk, vagy ez csak egy fellángolás, és valójában az új fiú, Elliot jobban érdekelne. Jóképű volt, és viszonylag aranyos is.
A megbeszélést berekesztve indulok kifelé az udvarba, hogy kiszelőztessem a fejemet. Ennyi információ áradat még nem ért az elmúlt pár hónapban, így teljesen szokatlan nekem az egész.
KINCSVADÁSZOK, 1. fejezet
A CSAPAT
A szüleim ágyán ülök, és egy nagy könyvet lapozgatok az ölemben. A szövegek összefolynak előttem, hát persze, még túl kicsi vagyok, hogy eltudjam olvasni. A képeket nézegettem, ahol különböző emberek jelennek meg, néha anyu és apu is szerepel rajta, mintha valami kincskeresők lennének. Ajtó nyitódást hallok, ijedten rakom a könyvet a párna alá, miközben bebújok a takaró alá, és alvást színlelek. Apu hangját egészen közel kezdem hallani, majd a színészkedés közben ténylegesen el is visz az álom manó, és mire felkelek már nem kettő vagyok, hanem tizenhét, a saját ágyamban ébredek fel. Újra rám tört ez a régi emlékképem, amikor még nem tudtam semmit a családomról, de most már én is közéjük tartozom. Kincsvadász vagyok, és most egy hatalmas felfedezésre fogunk elindulni. Én és a csapatom. Kikelek az ágyamból, majd felkapok magamra valami nadrágot, és pólót, aztán lesétálok a lépcsőn egyenesen, de megtorpanok, ugyanis hangokat hallok odalentről. Veszekedést. Freddie és Annabel. Mellettem hirtelen ott termed Max is, aki mintha már ezt megszokta volna, bár én nem.
- Reggel hat óra óta folyik a vita, szinte úgy is aludtak el, hogy ordíbáltak egymással – feleli, ahogy megfigyeli az arcomat, és rájön, hogy én átaludtam az egészet – Annabel nem akarja, ha Fred eljönne velünk egy újabb bevetésre.
Emlékszem, hogy legutóbb kitörte a karját, és úgy kellett hazajönnie, szegény menyasszonya halálra volt rémülve, ahogy meglátta. Megértettem a lányt, hiszen, amikor ő itt maradt a házban a kutyákkal, addig mi kalandokban vettünk részt.
- Akkor én is megyek! – jelentette ki, és ezzel úgy éreztem végett vet az egésznek – Ezzel befejeztük – szögezi a barátjának, s kisiet a szobából, majd rögtön észrevesz minket, és mosolyogva üdvözöl – Jó reggelt!
- Jó reggelt – szaladok le hozzá, majd a nyakába ugrom – Mi a gond?
- Semmi – rázza meg a fejét – De valószínűleg én is megyek a mostani utazásra.
- Nem! Nem és nem! – ront ki rögtön Freddie, ahogy barátnője már elhagyta az ajtót vagy öt méterrel – Nem jöhetsz velünk Anna. Túl veszélyes...
- Nem vagyok már gyerek! Ne te döntsd el helyettem mit csináljak – fonta keresztbe az ujjait, majd felsóhajtottam.
- Tudnak ezek mást is csinálni? – súgtam oda Max-nek, miközben neki indultunk a reggeli hadműveletnek.
- Igen. Volt egy kis nyőgésekkel teli órájuk – vett le egy poharat, amibe narancslét töltött – Huh.. az izgalmas órák voltak.
- Semmit se aludtál? – néztem felé aggódva, s a szemein láttam, hogy nagyon kevesett aludhatott.
- Egy teljes órát – vette elő a müzlijét, és a tányérját, majd helyet foglaltam. Én a palacsintámnak álltam neki, amit minden harmadik reggel megcsinálok. Behallatszódott minden mondatuk, amit kiejtettek a szájukon, aztán mintha csókolozásnak kezdtek volna neki – Nagyon vékonyak a falak – grimmaszolt egyet a társam az asztalnál ülve, én meg vissza, és így tartottunk egy ’ki tudja a leghülyébb arcát vágni?’ versenyt. Természetesen ő nyert.
Nevetve ültem le három csokis palacsintával, amikor Ryan lépett be hozzánk reggeli fején most is tökéletes mosoly ült, és haja most sincs rosszul beállítva. Még a nők is megirigylik, hogy ilyenkor nem áll szét a hajkoronája.
- Jó reggelt – mondta viszonylag nagy hangon, mire mi csak makkogtunk valamit evés közben – Mikor is indulunk? Három nap múlva, vagy már holnap?
- Még meg kell várni Hilton-t – szólt Max – Tudod a kérvénnyel – kanalazott a szájába még egy adagot.
- Hilton! Tényleg – bólintott – Olivia, te, hogyan aludtál? – kérdezte – Nem zavart meg közben semmi? Nyugodtan hajtottad le a fejed a párnádra?
- Igen, ha akarod tudni – haraptam bele a reggelimbe, amiből kifolyt egy kis csoki.
Hölgyeim, és uraim bemutatom az exem, akivel sajnos még mindig egy fedél alatt élek. Jó tanács: sose jöjjettek össze egy olyan pasival, akivel tudod, hogy egyszer vége lesz, és nem gondolsz arra, hogy a vég hamar bekövetkezik. Elhelyezkedik mellettem, majd azzal az önelégült fejével enni kezdi a palacsintám lekvár töltelékkel. Legszívesebben kiütöttem volna a szép, fehér fogsorát, de azzal én se lennék boldogabb, mert ő még fogak nélkül is jól nézne ki. Ez pech.
- Hallotátok? – ront be Zsófia, aki az egyedüli külföldi, elvileg Magyarországról költözött fel ide hozzánk Amerikába, de ahhoz képest elég jól beszéli a nyelvünket – Hilton megszerezte a kérvényt, és megkérte Emily kezét, aki szintén velünk tart – pattant le a helyére, ami az asztal egyik fő helye volt. A kávéja a kezében, és hihetetlen mosoly volt az arcán.
- Te meg miért örülsz ennyire? Kezdődik a kaland a Phantanox kincséjért – rántott vállát Max – Mint mindig most is találunk valamit, de lehet, hogy az nem a főcélú kincs lesz, hanem valami olcsóbb mulatság.
- Hilton megengedte, hogy két barátom is velem tartson – tapsikolt. Mindig is csodáltam a pozítiv hozzáállását a dolgokhoz, persze a szomorú dolgokon ő tudott lenni a legrosszabbul – Emma és Elliot.
- Emma? Az egy női név – csap a tenyerébe Max, én meg elmerengek, majd nevetve nézek rá.
- Elliot meg nem egy férfi név? Jó kalandunk lesz nekünk – csapjuk össze a tenyerünket Max-vel. Szinte ő tudja a legtöbb titkomat, és vele a legjobb a kapcsolatom. Ryan értetlenül néz rám, mire gondolt, hogy újra összejövünk? – Ne nézz így – szóltam rá – Ne, hogy azt hidd, hogy újra beengedlek az ágyamba – néztem rá – Felejsd el! – keltem fel az asztaltól – Megyek. Összepakolok.
- Holnap indulunk – ujjongott Zsófi, majd ő is felrohant a szobájába. Túl sok kávét ivott ma reggel, talán az már nem is az első bögréje lehet.
Online vs Offline
Sok-sok idő telt el a legutolsó blogposztom, és e között bevallom magam sem tudom miért hanyagoltam el az írást az életemből. Talán próbálom keresni önmagam a nagy világban, közben valójában egy részemet elveszítem, ha nem vigyázok. Most új erővel térek vissza közétek. Valószínűleg hamarosan egy sztorival is. (: Nagyon hiányzott ez az egész már!
Crystal Davis - Prológus
Átadtam magamat az írásnak. Éreztem, amit a főszerepben lévő nő érzett, amikor kiderült, hogy titokban a tanárába szerelmes, miközben a másikat bolondította magába. Beállítottam az időket, hogy mikor rakja ki a bejegyzéseket, és egy gyors desing-t is elkészítettem még, meg egy trailer-re is volt időm. A videó színei megbabonáztak, majd ahogy anyukám bejött a szobámba, hogy bejelentse ebéd idő hatalmas mosollyal az arcomon mentem ki az asztalhoz, miközben még mindig magamban éreztem a karaktereket, akik a könyvbe vannak ragadva.
Crystal Davis
http://crystal-davis-music.blogspot.hu/
Már megjelent végre az első rész ezen az új blogomon! Remélem elnyeri a tetszéseteket. (:
Blogom
Sziasztok! Egy kis bejelntést tennék. Nem rég elindítottam a nem rég induló blogomat, és ha túl leszek a vizsgákon, akkor gőzerővel fogok új részeket fel tenni! Erre számíthatok! <3 (:
Link: http://crystal-davis-music.blogspot.hu/
CLOSED
Ahogy a címből is olvashatjátok bezárok, de csak egy ideig, mert nincs elég időm foglalkozni a bloggal, és ahogy észrevehettétek nem is nagyon posztoltam. Talán, ahogy beköszönt a nyár már többet tudok itt fent lenni, vagy legalább behozni egy-egy bejegyzést, addig is legyen szép iskolai bizonyitványotok, és tanuljatok rendesen! (: Mindenkinek sok sikert! Hamarosan úgy is találkozunk!
Szünet?
Sziasztok! Ez most nem egy élet vidám bejelentés lesz, de úgy érzem, hogy mostanábban csak erőltettem ezt a blogot, és nincs semmi ihletem miről írhatnék. Eddig volt, vagy úgy mutattam. Lehet, hogy majd a későbbiekben visszatérek, és rátérek valami motiválóbb dologra, és teljesen átújítom a blogot, vagyis megpróbálom. Az is lehet, hogy egy másik felületen lesz megtalálható, de remélem velem maradtok, vagy ha nem is, akkor vigyázatok magatokra, és 'think positive'. (: xx
Következő 10 bejegyzés
