Motivation

A CSAPAT

A szüleim ágyán ülök, és egy nagy könyvet lapozgatok az ölemben. A szövegek összefolynak előttem, hát persze, még túl kicsi vagyok, hogy eltudjam olvasni. A képeket nézegettem, ahol különböző emberek jelennek meg, néha anyu és apu is szerepel rajta, mintha valami kincskeresők lennének. Ajtó nyitódást hallok, ijedten rakom a könyvet a párna alá, miközben bebújok a takaró alá, és alvást színlelek. Apu hangját egészen közel kezdem hallani, majd a színészkedés közben ténylegesen el is visz az álom manó, és mire felkelek már nem kettő vagyok, hanem tizenhét, a saját ágyamban ébredek fel. Újra rám tört ez a régi emlékképem, amikor még nem tudtam semmit a családomról, de most már én is közéjük tartozom. Kincsvadász vagyok, és most egy hatalmas felfedezésre fogunk elindulni. Én és a csapatom. Kikelek az ágyamból, majd felkapok magamra valami nadrágot, és pólót, aztán lesétálok a lépcsőn egyenesen, de megtorpanok, ugyanis hangokat hallok odalentről. Veszekedést. Freddie és Annabel. Mellettem hirtelen ott termed Max is, aki mintha már ezt megszokta volna, bár én nem.

-          Reggel hat óra óta folyik a vita, szinte úgy is aludtak el, hogy ordíbáltak egymással – feleli, ahogy megfigyeli az arcomat, és rájön, hogy én átaludtam az egészet – Annabel nem akarja, ha Fred eljönne velünk egy újabb bevetésre.

Emlékszem, hogy legutóbb kitörte a karját, és úgy kellett hazajönnie, szegény menyasszonya halálra volt rémülve, ahogy meglátta. Megértettem a lányt, hiszen, amikor ő itt maradt a házban a kutyákkal, addig mi kalandokban vettünk részt.

-          Akkor én is megyek! – jelentette ki, és ezzel úgy éreztem végett vet az egésznek – Ezzel befejeztük – szögezi a barátjának, s kisiet a szobából, majd rögtön észrevesz minket, és mosolyogva üdvözöl – Jó reggelt!

-          Jó reggelt – szaladok le hozzá, majd a nyakába ugrom – Mi a gond?

-          Semmi – rázza meg a fejét – De valószínűleg én is megyek a mostani utazásra.

-          Nem! Nem és nem! – ront ki rögtön Freddie, ahogy barátnője már elhagyta az ajtót vagy öt méterrel – Nem jöhetsz velünk Anna. Túl veszélyes...

-          Nem vagyok már gyerek! Ne te döntsd el helyettem mit csináljak – fonta keresztbe az ujjait, majd felsóhajtottam.

-          Tudnak ezek mást is csinálni? – súgtam oda Max-nek, miközben neki indultunk a reggeli hadműveletnek.

-          Igen. Volt egy kis nyőgésekkel teli órájuk – vett le egy poharat, amibe narancslét töltött – Huh.. az izgalmas órák voltak.

-          Semmit se aludtál? – néztem felé aggódva, s a szemein láttam, hogy nagyon kevesett aludhatott.

-          Egy teljes órát – vette elő a müzlijét, és a tányérját, majd helyet foglaltam. Én a palacsintámnak álltam neki, amit minden harmadik reggel megcsinálok. Behallatszódott minden mondatuk, amit kiejtettek a szájukon, aztán mintha csókolozásnak kezdtek volna neki – Nagyon vékonyak a falak – grimmaszolt egyet a társam az asztalnál ülve, én meg vissza, és így tartottunk egy ’ki tudja a leghülyébb arcát vágni?’ versenyt. Természetesen ő nyert.

Nevetve ültem le három csokis palacsintával, amikor Ryan lépett be hozzánk reggeli fején most is tökéletes mosoly ült, és haja most sincs rosszul beállítva. Még a nők is megirigylik, hogy ilyenkor nem áll szét a hajkoronája.

-          Jó reggelt – mondta viszonylag nagy hangon, mire mi csak makkogtunk valamit evés közben – Mikor is indulunk? Három nap múlva, vagy már holnap?

-          Még meg kell várni Hilton-t – szólt Max – Tudod a kérvénnyel – kanalazott a szájába még egy adagot.

-          Hilton! Tényleg – bólintott – Olivia, te, hogyan aludtál? – kérdezte – Nem zavart meg közben semmi? Nyugodtan hajtottad le a fejed a párnádra?

-          Igen, ha akarod tudni – haraptam bele a reggelimbe, amiből kifolyt egy kis csoki.

Hölgyeim, és uraim bemutatom az exem, akivel sajnos még mindig egy fedél alatt élek. Jó tanács: sose jöjjettek össze egy olyan pasival, akivel tudod, hogy egyszer vége lesz, és nem gondolsz arra, hogy a vég hamar bekövetkezik. Elhelyezkedik mellettem, majd azzal az önelégült fejével enni kezdi a palacsintám lekvár töltelékkel. Legszívesebben kiütöttem volna a szép, fehér fogsorát, de azzal én se lennék boldogabb, mert ő még fogak nélkül is jól nézne ki. Ez pech.

-          Hallotátok? – ront be Zsófia, aki az egyedüli külföldi, elvileg Magyarországról költözött fel ide hozzánk Amerikába, de ahhoz képest elég jól beszéli a nyelvünket – Hilton megszerezte a kérvényt, és megkérte Emily kezét, aki szintén velünk tart – pattant le a helyére, ami az asztal egyik fő helye volt. A kávéja a kezében, és hihetetlen mosoly volt az arcán.

-          Te meg miért örülsz ennyire? Kezdődik a kaland a Phantanox kincséjért – rántott vállát Max – Mint mindig most is találunk valamit, de lehet, hogy az nem a főcélú kincs lesz, hanem valami olcsóbb mulatság.

-          Hilton megengedte, hogy két barátom is velem tartson – tapsikolt. Mindig is csodáltam a pozítiv hozzáállását a dolgokhoz, persze a szomorú dolgokon ő tudott lenni a legrosszabbul – Emma és Elliot.

-          Emma? Az egy női név – csap a tenyerébe Max, én meg elmerengek, majd nevetve nézek rá.

-          Elliot meg nem egy férfi név? Jó kalandunk lesz nekünk – csapjuk össze a tenyerünket Max-vel. Szinte ő tudja a legtöbb titkomat, és vele a legjobb a kapcsolatom. Ryan értetlenül néz rám, mire gondolt, hogy újra összejövünk? – Ne nézz így – szóltam rá – Ne, hogy azt hidd, hogy újra beengedlek az ágyamba – néztem rá – Felejsd el! – keltem fel az asztaltól – Megyek. Összepakolok.

-          Holnap indulunk – ujjongott Zsófi, majd ő is felrohant a szobájába. Túl sok kávét ivott ma reggel, talán az már nem is az első bögréje lehet.