Motivation

Minden alkalommal, amikor a lány végez valami házi munkát anyukája mindig kereste, hogy mit nem csinált meg, mit hagyott ki, mit felejtett el. A hibát kereste. Megdicsérte, hogy ügyes volt, de a hangnemében mindig lehetett hallani, hogy most jönnek a negatív löketek, amikkel lánya önbizalmát a földbe tiporhatja. Apja, pedig a munkájának él, szinte alig van itthon, és ha a házban is van, akkor is a dolgozó szobájának négy fala közt végzi a dolgát, miközben a húga folyton visít, mert ezt akarja csinálni, amazt akar enni. Anyukája elkényezteti, amit vele sose tett, mintha csalódott volna benne a saját édesanyja.

McDragon család egy tökéletes képet próbál felmutatni az embereknek. A férj ellátja a háztartást, hozza a pénzt, a feleség a legkisebbikkel foglalkozik, miközben a legnagyobb gyerek végez el minden mást. Ott az iskola, ahol nyilván kiválóan kell teljesítenie, szinte megszakad. Minél távolabbi egyetemeket jelölt meg, és fel is vették egy Floridai egyetemre. A szülei nem is foglalkoznak vele, az anyja nem örül neki, s le is ordította fejét, hogy ki fog bevásárolni, takarítani, segíteni, nevelni a kis Olíviát. Akkor már Alice elhatározta, hogy elhagyja a családját. Már össze is pakolt egy sport táskába és egy nagyobb hátizsákba, amikor az anyja az egyik reggel felkopogott hozzá, hogy reggeli. A lány csodálkozva ment le az étkezőbe, ahol Olívia már nagyban piszkított - több étel volt rajta általában, mint a szájában.

-          Drágám, apáddal úgy gondoltunk, hogy elválunk - felelte anya, miután leült a helyére. Lefagyva bambult maga elé, és azt se tudta mit reagáljon - Úgy gondolom, apád veled megy Floridába, mivel oda helyezték át, miközben én itt maradok a kicsivel - mesélte úgy, hogy minden le van fixálva.

-          Komolyan, most akarjátok velem közölni? - álltam fel az asztaltól, és a szemeimet megtörölve csörtettem ki a házból. A korai reggel sugarak égették már most a bőrét, mintha mind arra pályázna, hogy lebarnuljon. Elővette a zsebéből a telefonját, és az egyetlen embert hívta, aki meg tudja most nyugtatni, de nem a barátja vette fel, hanem az édesanyja a fiúnak - Halló? Zack? Ott vagy?

-          Alice - szólalt meg egy kellemes női hang, ami most tele volt fájdalommal - Még nem tudod, igaz? - remegett meg, ahogy ezt a kérdést feltette - Zack meghalt…

Nem tudott erre mit reagálni, csak a hajába túrt, és egészen a parkig rohant nyuszis papucsában. Leült a hintára, és nézett maga elé. A telefont már letette. Tudta, hogy a barátjának voltak gondjai. Depressziós volt, de nem is sejtette, hogy az öngyilkosság nála már ilyen közeli témának felelt meg. Nem beszélt róla, erről, és most butának is érezte magát, hogy nem vehette észre. Hirtelen hanyag öltözködését, hatalmas karikáit a szeme alatt, vágásait az alkarján. Folyton azt mondta szereti, és bármit megtenne érte. Azt tervezték, hogy elutaznak valahova messzire. Zack is ugyanarra az egyetemre ment volna, mint Alice, de így már egyedül lenne abban az új világban.

Legjobb barátját, Eva-t nem akarta felhívni. Nem felejtette el mit tett vele az utolsó nap, amikor végeztek a gimnáziumi éveikkel végre, örökre. Sosem felejti el, hogy megalázta a többiek előtt, hogy a színpadon kijelentette, hogy alig várja, hogy Tokióba utazzon, s mindenkitől távol legyen, főleg tőlem. Elvileg a négy év alatt sosem kedvelt, akkor mondták el a többiek is, hogy mindig kibeszélt a hátam mögött, miközben velem édesen bánt. Nem mondta az arcomba ezeket a dolgokat. Nem is volt valódi barát. Ökölbe szorította a kezét a hinta kötelén, majd hirtelen kiugrott belőle, ahogy régen a gyerekek, és fogta magát, majd elindult cuccaival együtt valahova. Előre az úton. El a problémák elől.

Nem csak egy kamasz életében változhat az élet hirtelen meglepően zavarossá, ahol egyedül marad a végén. Mac Delevon, a titkos ügynök is hasonlóan jár. Senki nem ismeri, hogy valójában ügynökként dolgozik, mivel papírjai azt írják, hogy egy boltnál munkálkodik, ahol öltönyöket árusítanak. Nem mondhatja el senkinek kicsoda is ő valójában, de arra nem számított, hogy felesége megcsalja a háta mögött a legjobb barátjával. A nőnek feljebb állt, s természetesen hatalmas vitatkozás kezdődött, hogy hol volt egy hónapig, meg mire számított, mert semmit nem mond el neki. Elbúcsúzott fiától és lányától, akik ebből nagyon sokat nem vettek észre, majd elindult a kocsijával valahova. Messzire. Még hívta esetleg pár barátját, de mindnek volt más elfoglaltsága, így csak egyedül menekült el gondjai elől.

Haladnak az idővel, hiszen minél tovább telnek a percek, annál messzebb találják magukat az otthontól, La Paztól. A lánynak már fájnak a lábai, éhes és szomjas, de tudja, hogy nem állhat meg. Miért is nem szállt fel egy buszra? Tudja, hogy most már késő, nem fordulhat már vissza. Hirtelen fellendíti fáradtan a kezét, miközben haladt, mert éppen egy autó hangját hallja meg a távolból érkezni. Nem fordul hátra, nem is hisz benne, hogy megáll az illető, viszont azt a kocsit épp a titkos ügynök vezette. Leállt mellette, és lehúzta az ablakát a stoppos irányába. Az idő hihetetlenül meleg és párás, de ez nem volt meglepő Kaliforniában.

-          Merre megy? – kérdezte mély, megnyugtató hangján, mire a tinédzser a férfi felé fordult kisírt szemeivel, majd a hajába túrt, mert semmit se tudott erre mondani. A vállat vonta, majd végül megszólalt.

-          Te meg ki a fene vagy? – meredt a vörös hajú lány a férfira ablakának belsejébe, és a hajába túrt. Volt benne egy kis félelem, de valami megnyugvás is elfogta.

-          Ha megtudnád meg kellene ölnöm téged – felelte mosollyal az arcán a válófélben lévő fél, miközben még mindig ment a motor.

-          Na, ne röhögtess – nevetett fel a kamasz, de a komoly arckifejezést meglátva a srácon rögtön abba hagyta, mert ő, pedig így folytatta.

-          Bárcsak vicc lenne… de a te érdekedben, inkább hívj csak Senkinek.

-          Senki? Micsoda béna név – huppant be végül az autóba, majd így folytatta – Hát, Senki. Én, pedig Alice vagyok – felelte.

-          Merre vihettem a hölgyet? – mosolygott rá Mac, ahogy a kisebb bőröndöt hátra tette az ülésekre.

-          Minél messzebb La Paztól, annál jobb.

-          Értem, hát egy ideig biztos megyek – felelte megnyugtató mosollyal, és a lány már nem is érzett semmilyen félelmet felőle. Nem tudta miért, vagy, hogy hogyan, de úgy érezte, hogy nem egy rossz emberrel van dolga.

Beszállt az autóba, és azt gondolta kínos csendben fognak ülni, de ez nem így volt, mert rögtön elkezdtek beszélgetni egymással, ahogy tovább haladtak fel felé, felső-Kaliforniában. Ahogy haladtak, s telt az idő egyre többet osztottak meg magukról. Mac óvatos volt, a munkáját nem akarta előtte felfedni.

-          Szóval a feleséged azért csalt meg, mert túl sokat voltál távol a munkád miatt, amiről nem beszélhetsz senkinek, mert titkos? – nézett rá furcsán, míg a férfi bólintott – Hát, szerintem a nő nem is szerethetett igazán akkor – rázta a fejét, amivel kósza tincsei ide-oda lengtek – Hiszen azzal, hogy megcsalt, főleg a legjobb haveroddal a legnagyobb fájdalmat okozhatta neked…

-          S, hogy hogy a te szüleid elválnak? Elmondták neked az okot? – érdeklődött Senki, miközben lassan haladtak San Diego irányába.

-          Amióta az eszemet tudom, szinte sosem láttam őket együtt. Apukám dolgozott egész álló nap, míg anyám a húgom foglalkozott, aki csak öt éves, de valami betegséggel küzd, így több figyelmet kell szentelni rá. Ahogy az orvos mondta, persze. Azt nem veszik észre, hogy én is a lányuk vagyok, mert szinte bejárónőként használnak fel, főleg anyukám. Nem tudom mikor mondta nekem azt utoljára, hogy szeret.

-          Biztos szeret, néha az ember ezeket a dolgokat elfelejti, de biztos nem felejtette el azt a szeretett, amivel téged megszült. A feleségem azt tervezi, hogy magánál fogja tartani a gyerekeinket, és egyiket se vihettem magammal.

Az órák teltek, és egyre távolabb kerültek. Egyre több dolgot osztottak meg. Mac mesélt a kamasz koráról, hogy egyszer ő is tervezett elmenekülni. Amikor felszállt a buszra, majd meglátta a távolodó tájat, hirtelen leszállt, s egy másik közlekedési járművel - ami órák kérdése volt mikor érkezik - hazament. Neki kevesebb ideig tartott, mire rájött mit kell tennie, de mindenkinek más. Valakinek több ideig tart.

-          Fiatal vagy még. A vesztességek mindig lesznek, de nem szabad elfelejtened milyen céljaid vannak, mit szeretnél elérni az életedben – mondta, amire a lány nagyokat pislogva bólintott – Aludj nyugodtan.

-          Te mikor alszol? – kérdezte, mert már a nap is lement rég.

-          Talán egy pihenőhelynél lehunyom a szemem pár órára – mosolyodott el Senki, de végül csak Wyomingban állt meg egy benzinkútnál másnap reggel. Vett reggelit maguknak, majd ahogy megevett egy szendvicset már indult is tovább. Alice Montanában ébredt fel kajákkal körülvéve. Nagy mohón hozzá látott az ebédjének, amikor hirtelen csörögni kezdett a mobilja. Az apja volt az. Sosem hívta – Vedd fel. Leálljak?

-          Igen – nézett körbe. Rajtuk kívül az úton nem járt senki, így könnyek félre álltak, majd a lány kiszállt, és felvette az apjának.

-          Kicsim, merre vagy? Minden barátodat felhívtunk, de senki nem látott. Merre vagy? Miért kapcsoltad ki a GPS-t? – rohamozta meg kérdésékkel.

-          Kiszellőztettem a fejemet. Jól vagyok – tette hozzá, mert úgy érezte ez fontosabb – Talán, hamarosan hazamegyek, de ne bízd el magad.

-          Alice – szólt – Szeretünk. Gyere haza minél hamarabb.

-          Igyekszem.

Ezek után már csak egy dolog járt a fejében. Haza. Mac a lány telefonján hívta fel az apját, s beszélt vele. Tudta, hogy ezzel megváltozik a néző pontja, s az úti célja. Neki hiányoztak a gyerekei, de rájött, hogy a válás nem lehet a legrosszabb az életében. Visszafordultak. Hazamentek.

Remélem tetszett nektek ez a kis szösszenet, amit még egy verseny alkalmából írtam. (: A rákészülést nagyon élveztem, bár helyezést nem értem el, de attól függetlenül úgy érzem, hogy azért kitettem magamért, s mindent megtettem. További szép nyarat!