A fájdalomhoz
Kedves Fájdalom!
Én soha sem akartalak megismerni, de te rám erőltetted magad, beférkőztél a bőröm alá, ott lüktetsz a szívemben és nem hagysz egyedül egy percre sem. Amióta csak az eszemet tudom egyszer sem volt, hogy ennyi ideig kimaradtam volna suliból. Mindig is kitűnő tanuló voltam és minden órára rendesen bejártam még betegen is. Soha sem hiányoztam egy napot sem és erre lassan a második hét is elkezdődik nélkülem. Ez az egész múlt hétvégén kezdődött.
Cody-val a szokásos kávézónkban ültünk az Elmore Street sarkán és az elhaladó autókat figyeltük. Nem volt nagy forgalom, hiszen vasárnap este volt. Én egy forró csokit rendeltem, hiszen tudniillik itt készítik a világ legfinomabb forró csokiját. Cody a szokásos fekete kávéját kortyolta, amikor megpillantottam az első hópelyheket. Az italunk elfogyasztása után kimentünk a hóesésbe, akkor már nagy pelyhekben hullt a hó. Cody elkezdett csikizni és én meg menekültem előle. Szaladgáltunk egy jó ideig, és a park széléhez érve sem álltunk meg. Gyors körülnéztem az úton és átszaladtam. Tudom, hogy ez szabályellenes, de nem gondoltam, hogy bármi következménye lesz. Megálltam a túloldalon és megfordultam.
Az egész olyan volt, mint a filmekben. Mintha lelassult volna az idő és a másodpercek percekké váltak. A szemem láttára ütötte el egy kamion. A kamion még csak nem is lassított, meg sem állt, csak ment tovább, mintha mi sem történt volna. Percek kellettek, hogy felfogja mi is történt valójában a szemem előtt. Emberek gyűltek körém és kérdezgettek. Jól vagy? Hívjuk anyukádat? Hol vannak a szüleid? Úgy látszik valaki kihívta a rendőröket és a mentőket is, mert láttam a fények villódzását. A hangok eltompultak és a szemem előtt fények színes kavalkádja játszadozott.
Miért pont velem kellett, hogy ez megtörténjen? Miért én vagyok az, akinek ezt mind el kell viselnie? Mond, miért? És miért kellett hagynod, hogy végignézzem a balesetet?
Szeretettel,
Sky
