A yorki megítélésének vitathatatlanul nem tettek túl jót nanoméretűvé zsugorított példányai, melyek sok esetben saját mikroszkopikus árnyékuktól is hetedhét országba szaladnának, ha nem tévednek el úrnőjük retiküljében.
|
Pedig az igazi yorkshire terrierek ennél sokkal jobb sorsra érdemes, vagány kis fickók. Talán kevesen gondolnák, de a kétmaroknyi szőrzuhatag alatt, mely többnyire maradéktalanul elfedi viselőjét, valójában nem rezgő lábú öleb, hanem igazi terrier lakozik.
Egy kedves ismerősöm mondta egyszer: "Ha igazi kutyát akarsz, vegyél terriert!" A "nem terrieresek" ennek hallatán nyilván azonnal szívükhöz kapnak, majd saját kedvenc fajtájuk méltatásába kezdenek. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen minden szentnek maga felé hajlik a keze... Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy az igazi terrierekre jellemző élénk vérmérséklet, elragadó báj, őrületbe kergető makacsság, derűs karakánság, tántoríthatatlan akarat elszántsággal és bátorsággal fűszerezve olyan speciálisan összetett karaktert eredményez, melyhez hasonlót rajtuk kívül kevés fajta tudhat magáénak, és amely sokszínűségük ellenére nagyon hasonlóvá teszi őket. A terrierek kapcsán azonban nem szabad elfelejteni azt sem, hogy eredeti változataik szinte kizárólag vadászfeladatokat ellátó munkakutyák voltak.
Selyemfiú a sikátorból
Bármilyen meglepő, nem volt ez másképp a yorkshire terrierek esetében sem. Kezdetben szó sem volt fényes szalonokról, vagy csillogó rivaldafényről! A yorki szegény munkáscsaládok négylábú tagjaként bizonyította rátermettségét minden nap. A nemegyszer nyomorúságos sorban tengődő alsóbb rétegek nem engedhettek meg maguknak felesleges kiadásokat, még ha az oly kicsiny is volt, mint a yorki. A napi betevőért mindenkinek dolgoznia kellett. Ha esetleg mégis helyet szorítottak volna egy nagyobb négylábúnak, azt rövid úton elkobozták tőlük, a rendeletre hivatkozva, melynek értelmében a felsőbb osztályt leszámítva senki nem tarthatott 18 centinél magasabb kutyát. Ennek célja nem csupán az arisztokrácia kiváltságainak gőgös megőrzése volt, hanem a szegények orvvadászatának visszaszorítása, melyhez nyilván hatékony segítséget jelentettek a nagyobb testű kutyák. Az illetékes vadőrök egy 18 centi átmérőjű gyűrűvel mérték le az állatokat, és csak az maradhatott gazdájánál (sőt, sokszor életben is), amelyik átfért rajta.
Ennek ellenére a yorkshire terrier feladatai között a városokban és vidéken renitenskedő rágcsálónépesség szintentartása mellett helyet kapott a vadászat is, melynek során e kicsiny terrier igen-igen hatékonynak bizonyult, különösen apróvadak fogásában, ezért igen nagy becsben tartották. De éppúgy szerepet kapott a bányákban is, ahová őket is magukkal vitték a pusztító sújtólég jelzésére. Ázsiója különösen az idő tájt emelkedett meg, amikor példányai az arisztokrácia oldalán is fel-feltűntek. Sok szegény család számára jelentős kereset-kiegészítést jelentett e kis kutyák tenyésztése, melyek aztán előkelő grófok, dámák kastélyaiban és szalonjaiban találtak elegáns otthonra. Ahogyan mindig, a divat felkapta és valósággal magával ragadta a fajtát. Egyre többen és többen akartak yorkshire terriert, melyet már díszpárnán utaztattak, sőt kicsiny ruhákba, cipőkbe öltöztettek. A yorki a XIX. század végére az előkelő körökben már igen divatos "termékké" vált.
Mindent a szemnek
Az új igényeknek megfelelően a fajta különféle változásokon ment keresztül. Bár eredeti ősei a feledés homályába vesztek, a modern yorki kialakításához használt fajták ismertek voltak. Kevertek hozzá többek közt bichonokat, melyeknek köszönhetően a yorki eredetileg rövidebb és durvább szőrzete hosszú, lágy tincsekké szelídült. Mérete is jelentősen csökkent, hisz az eredeti "munka-yorki" a maga 6-8 kilójával valóságos tanknak számítana a ma normálisnak tartott yorkshire terrier 3 kiló körüli testtömegéhez képest. Az olyan "vadhajtásokról" pedig ne is beszéljünk, melyek egészen a közelmúltig burjánzottak: a "minél kisebb, annál jobb" elv jegyében tömegével "állították elő" a 1,5 kilót is csak alulról megközelítő példányokat. Ezek a kis csökevények sok esetben már fizikailag, egészségükben és mentálisan is annyira terheltek, hogy a legjobb indulattal sem nevezhetők teljes értékű kutyának, ahogyan az számtalanszor bebizonyosodott más hasonló fajták esetében is, melyeknek kialakítását az esztelen extrémitás hajhászása indukálta.
Mindezt leszámítva egy dologban nem történt gyökeres változás a yorkit illetően, ez pedig a terrier jelleme. Nekem is volt alkalmam olyan yorkshire terrierrel találkozni kutyasétáltatás közben, aki mérete ellenére mit sem vesztett ősei örökségéből. Egy álmosító szombat délután Esztergomban kirándultunk, és épp a bazilika árnyékában sétáltunk, mikor gazdáival velünk szembe jött a pöttöm terrier. Kutyám ekkor olyan 1,5-2 éves forma lehetett, tehát nem volt már kamasz. Ahogy közelebb értünk, vártam a szokásos reakciót: a kutya felkapását, és sietve az ellenkező irányba való távozást. Legnagyobb meglepetésemre nem ez történt. A kicsiny kutya szemmel láthatóan nem jött zavarba a kíváncsi, lakli airedale láttán. Gazdáin is látszott, hogy normális kutyaként nevelték, jobban mondva hagyták, hogy normális kutyaként éljen és viselkedjék. Türelmesen vártuk, ahogy a két eb végigjátssza az ekkor szokásos ismerkedési ceremóniát. A yorki-fiú büszke tartással, "leereszkedve" végigszaglászta kutyámat, majd dolga végeztével kényelmesen folytatta útját.
A yorkshire terrier pechje, hogy mérete miatt komolyabb gerincsérv kockázata nélkül bármilyen helyzetben felkapható. Bár ez a viselkedés mely leginkább az alapfokú etológia ismereteket is nélkülöző gazdák sajátja a kicsiny ebet hivatott "megvédeni", valójában több kárt okoz, mint azt sokan gondolnák. A kölyök ugyanis eleve nem kapja meg a lehetőséget arra, hogy a lehető legjobb korban felvértezze magát a kutyák közötti viselkedés illemszabályaival, melyeknek később nagy hasznát veszi, és melyeket ugyanakkor később már nem fog tudni elsajátítani. Ráadásul teljesen téves felfogás rögzül benne, mely leegyszerűsítve a következő: "Ha idegen kutya közeledik, a gazdi ideges lesz, felvesz, és szükség esetén megvéd. Na persze én sem hagyom magam, a gazdi ölében úgysem érhet bántódás, hát jól megmondom a magamét a pimasz idegennek!"
Az eredmény egy hisztérikus, elkényeztetett, háromkilós szájhős, aki tapasztalatlanságából és bizonytalanságából fakadó indokolatlan agresszivitásával éppenséggel maga generálja más egyébként normális kutyák ellenszenvét. előbb-utóbb valamikor, valamelyik eb megtalálja a módját, hogy miképpen fogjon ki a gazda gyorsaságán, és ilyen esetekben sajnos előfordul az is, hogy a kis pukkancs élete dicstelen véget ér.
erős a bors, de kicsi...
A yorki szocializációjára tehát éppoly nagy hangsúlyt kell fektetni, mint a nagytestű - ennek híján esetleg veszélyessé válható - kutyák esetében, csak nála épp az ellenkezőjéről szól a történet: mindez a saját önvédelmét szolgálja. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy méretei miatt kellő körültekintéssel kell megválasztani a kutyákhoz való szoktatás alanyait. Ha azt vesszük alapul, hogy egy 8-10 hetes yorki alig nagyobb, mint egy szappantartó, nem lehet válogatás nélkül bármilyen kutyához odaereszteni, hiszen számára akár végzetes lehet, ha rálépnek, vagy csak játékosan megcibálják. Éppen ezért legideálisabb, ha kezdetben hasonló ölebekkel, majd később, a fokozatosság elvét követve, közepes méretű, tökéletesen nyugodt játszópartnerekkel hozzuk össze. Hasonló kaliberű (és normális magatartású) ebecskékkel természetesen könnyedén összeereszthető, de pont az a cél, hogy minél előbb megtanuljon viselkedni nagyobb kutyák között is, hiszen az esetek zömében úgyis velük fog többször találkozni.
Tapasztalataim alapján sajnos a gazdák többsége az alapismeretek elsajátítása nélkül vág bele a kutyatartásba, aminek eredménye fajtától függetlenül a sok viselkedészavaros, neveletlen eb. A yorkshire terrier, még ha megfelelően szocializált állatról is van szó, mégiscsak terrier, aki bátor, magabiztos, és nem hátrál meg lépten-nyomon. Azzal pedig különösen nem tud mit kezdeni, ha egy antiszociális kutya se szó, se beszéd nekiesik. Ilyenkor sajnos többnyire ő húzza a rövidebbet, hiszen fizikai paramétereinél fogva már a "kisebb zsákmányállat" kategóriáját súrolja, és egy olyan helyzet, amelyben más kutyának legfeljebb a bőre reped föl, számára akár tragikus is lehet.
Éppen ezért azt gondolom, hogy az ő esetében a szükséges szoktatás ellenére is fokozott körültekintéssel és fenntartással kell viseltetni a teljesen ismeretlen, vadidegen kutyákkal szemben. Persze nem kell feltétlenül minden szembejövő kutyáról a legrosszabbat feltételezni, de azért nem árt az óvatosság. Keressük inkább az ismerős, "bejáratott" játszópartnerek társaságát, mely nemcsak yorkinknak kiváló közeg az önfeledt hancúrozáshoz, de talán nekünk, embereknek is segít visszatalálni a kutyások régen jellemző, "együttsétáltató" mikroközösségeihez.
Terrierfortélyok
A fajta népszerűsödéséhez állítólag nagyban hozzájárult egy bizonyos Lillie Langtry, aki színésznő lévén, kikönyörgött egy rövidke szerepet imádott yorkija számára. A darab egyik jelenetében a pöttöm hős elűzte a gonoszt, ami nem kis sikert aratott a nézőközönség soraiban. Napjaink yorkshire terrierje, ha nem is a világot jelentő deszkákon, de otthonában előszeretettel él a színjátszás eszközeivel. Sokszínű repertoárjából mindig képes valami újat előrántani, ha saját akarata érvényesítéséről van szó. Ezért van az, hogy gazdái sokszor azon kapják magukat, hogy egész életüket kis yorkijuk irányítja. Ennek oka részben az, hogy sok esetben még saját gazdái sem veszik elég komolyan, vagy éppenséggel teljesen elbűvöli őket kutyuskájuk szem-, fül- és orrjátéka, amit a kisebb-nagyobb csínytevések keltette bosszúság enyhítésére szokott bevetni. Nem szabad bedőlni neki, hisz ő is egy agyafúrt terrier! Igenis meg kell követelni tőle a tekintély tiszteletét, valamint ingathatatlan következetességgel kell vele betartatni a házirendet.
Olykor még a büntetéstől sem kell visszariadni, ha a kis renitens megérdemli. Szó sem lehet persze durvaságról vagy fizikai bántalmazásról: legtöbbször elég a szigorúan felemelt hang, vagy ha minden kötél szakad, egy-egy jó ütemben elhelyezett "makarenkói" orrpöckölés... Ne feledjük, hogy mindez az ő érdekeit szolgálja, hisz minél fegyelmezettebb egy kutya, annál nagyobb szabadságot élvez. A "fegyelem" persze egy terrier esetében igencsak relatív fogalom, de ha azt elérjük, hogy legalább hívásunkra (különböző csalogató vagy zavaró ingerek ellenére is) megbízhatóan visszatérjen hozzánk, komoly áttörést értünk el, melynek előnyét számtalan esetben élvezhetjük. Az ilyen engedelmes yorki például nyugodtan elengedhető a parkban vagy kutyafuttatón, hogy kiszaladgálhassa, kikalandozhassa magát, és hogy szaglásszon, játszadozzon kicsit. Nem kell pánikba esni akkor sem, ha ismeretlen, esetleg veszélyes kutya tűnik föl a színen, vagy a kutya ismerősök között eldurvulna a játék. Ilyenkor elég, ha magunkhoz hívjuk, és biztonságos távolba sétálunk vele. Ez a megoldás nemcsak sokkal gyorsabb és hatékonyabb, de összehasonlíthatatlanul elegánsabb, mint ha a kutyák köz&
