Elindultunk a garázs felé az autóval. Útközben az elsuhanó tájat figyeltem, és arra gondoltam, hogy túl nagy a csend. A csomagtartóból az utastérbe áthallatszódó dörömbölés ugyanis abbamaradt.
- Szerintetek él még? - kérdeztem röhögve.
Ugyanis most megúsztam az ottani utazást, helyettem Flót pateroltuk be hátra. Kay elmosolyodott, és betett egy lemezt a lejátszóba, majd sebességet váltott.
- Fogalmam sincs. - mondta.
- Nem kéne megállni és... megnézni? - húztam el a szám. Már percek óta semmi mozgást nem észleltünk a csomagtartó felől, és az igazat megvallva, elkezdett aggasztani a dolog.
Választ azonban nem kaptam, ugyanis a Kay által elindított cédéről maximális hangerővel üvölteni kezdett a Metallicától a Master of Puppets, aminek hatására elszabadult a pokol. Vin és Rick a refrént kántálták (obey your master), Luke pedig headbangelni próbált a szűk autóban, azonban a helyhiány miatt csak lefejelte a műszerfalat. Reménykedtem benne, hogy a metalinduló után valami lájtosabb szám következik, amely közben tudok kapcsolatot teremteni a társasággal, de csalódnom kellett, ugyanis a Ride the Lightning ikonikus intrója csendült fel. Gyanakodni kezdtem, hogy a cédét Kay és Luke írták ki, ők a nagy Metallicások. Miközben a többiek őrjöngtek, unottan bámultam ki az ablakon töprengve. Nem figyeltem, csak figyeltem a dombokat, kisebb-nagyobb ligeteket, azonban egyszer csak Kay beletaposott a fékbe, és ez kiábrándított.
- Mi a... - szitkozódott a sofőrülésről. - Elterelik a forgalmat. Útépítés.
Király, futott át az agyamon. Kay elindult a mellékúton, amire rá kellett hajtani. Egy darabig követtük a kocsikat, én pedig a számat rágva próbáltam figyelmen kívül hagyni a rossz előérzetem. Látszólag a többieket semmi sem zavarta, Luke átszellemülten énekelt a rádióból ordító Ozzy Osbourne-nal (ekkorra már vége lett a Metallica-számoknak), Vin és Rick egymást lökdösték (amivel engem felnyomtak az ablakra, de mindegy), Kay pedig próbált a vezetésre összpontosítani. Fogalmam sincs, mennyi ideje haladtunk már így, amikor társaságunk kevésbé intelligens tagja, Rick tágra nyílt szemekkel nyugtázta, hogy esteledik.
- Jé, sötétedik! - tátotta a száját.
- Na nem mondod - motyogtam. A mellettem ülő Vin oldalba bökött.
- De ez azt jelenti, hogy mindjárt kilenc.
Hát, ettől én is ledöbbentem.
- Hánykor indultunk a városból? - érdeklődtem.
- Hat körül.
- Mi? És hol vagyunk pontosan? - szegeztem Kaynek a kérdést.
- Őszintén, vagy szépítsem a tényeket? - harapta be az ajkát.
- Őszintén - biccentettem.
- Fogalmam sincs.
- Micsoda? - kezdtem hisztérikusan kapálózni. - Állj meg! Most!
Kay lehajtott az útszéli füves területre. Kipattantam a kocsiból, és a csomagtartóhoz léptem, amit fel is nyitottam. Flo csapzottan feküdt összegömbölyödve a szűk helyen, és lassan vette a levegőt.
- Minden oké? - hajoltam be hozzá.
- A... ha... - nyöszörögte.
Vin odajött hozzám, és kisegítette társaságunk nem túl jó állapotban lévő utolsó tagját a csomagtérből, majd a többiekhez vonszolta.
- És most? - tette fel a rettegett kérdést Kay.
- Keressünk egy települést. Aztán meglátjuk - vágtam rá.
- Menjünk haza - rázta a fejét Luke.
- Ezt szerintem ráér megbeszélni. Flo jelenleg rosszul van, ha az autózásra gondol - bökött az idegileg teljesen kikészült lányra Vin. Ezzel mindannyian egyet tudtunk érteni, úgyhogy bementünk a mezőre, aminek a szélén parkoltunk, és felmásztunk a szénabálákra. Vin törökülésben foglalt helyet az egyiken, én pedig el is terültem ott, majd az ölébe hajtottam a fejem. Nem, ez egyáltalán nem romantikus pillanat volt, hiszen már annyira régóta ismerjük egymást, hogy senki sem boronál össze minket, ha ilyen helyzetben látnak. Luke Ricket próbálta lelökni a mellettünk található báláról, Kay pedig igyekezett megállítani őket, mielőtt az egyikük maradandó károsodást szenved. Flo a fűben feküdt, és őket figyelte, valamint röhögött rajtuk. Fél tíz is elmúlt, amikor Kay felvetette, hogy megpróbálhatnánk keresni egy várost vagy falut. Kelletlenül bemásztunk a kocsiba, én Vin ölébe ültem, Flo és Rick mellettünk foglaltak helyet, Rick pedig bepattant az anyósülésre. Elindultunk, és mindannyian reménykedtünk, hogy nem futunk össze ismét zsarukkal. Húsz percig haladtunk az úton, amikor a távolban felsejlettek egy település fényei. Kay felgyorsította a kocsit, úgyhogy rövidesen meg is érkeztünk, ami az egész csapatnak kisebb-nagyobb megkönnyebbülést jelentett. Azelőtt még sosem örültünk ennyire egy kisvárosnak.
- Éhes vagyok - kezdte Rick.
- Nem! - néztünk rá egyszerre többen is. - Többet nem állunk meg, csak ha nagyon muszáj.
Egy darabig lassan araszoltunk a szűk utcákon körülbelül 25 km/h sebességgel, amikor megláttunk egy lányt a buszmegállóban. A korláton ült, egy cigit forgatott az ujjai között, ráadásul kék haja volt és AC/DC-pólót viselt. Leparkoltunk előtte, és Kay kiugrott, hogy beszéljen vele. Reméltük, ő tudja, merre kell mennünk, hogy hazaérjünk. A lány szélesen vigyorgott és bólogatott, úgyhogy jóra számítottunk.
- Nem is beszéli a nyelvünket - pattant be két perccel később Kay. - Francia, vagy mi. Akcentusa volt, és félre is értette, amit mondtam, mert elkezdett nevetni.
- Akkor most mi lesz? - haraptam be az alsó ajkam.
- Kihajtunk a megállóból, mert jön a busz - taposott a pedálra Kay.
Végigszáguldottunk az utcán, majd lefékeztünk egy kihaltnak tűnő, kivilágított áruház parkolójában. Mindannyian kiszálltunk, ez nem is volt kérdés, elvégre nyomasztó ilyen hosszú ideig autózni - csaknem - egyhuzamban.
- Szereznünk kéne egy térképet. Valaki megnézi ebben az... - kezdte Kay, azonban megcsörrent a telefonja. Kivette a zsebéből, és azt tátogta nekünk, hogy "a szüleim". Baljósan összenéztem Vinnel. Kay a füléhez szorította a mobilt, és a szüleire összpontosított. Elmosolyodott, bólogatott beszéd közben, aztán egyszer csak lefagyott az arcáról a vigyor. Kinyomta a hívást, és megvakarta a tarkóját.
- Szóval... én... az a helyzet, hogy... a rendőrök, akikkel még délelőtt találkoztunk... nálunk vannak, és látták, hogy többen ültünk a kocsiban.
Mindannyian tudtuk, mit jelent. Nem sok jót.
