xml version = "1.0"encoding = "UTF-8" ?>
A ciprusfa legendája
Perzselően sütött az ó-nap Hellászra,
Egy nyilaival bíbelődő vadászra.
A férfi, mint Apollón kiszemeltje,
Élt, és vígan csörtetett, mit sem sejtve.
Az isten alászállt a fénylő égből
S egy őzet ajándékozott kezéből.
Küparisszosz megörült a sutának
S elfogadta szerelme zálogának.
Gyengéd érzelmek gyűltek fel őbenne
S Phoibos után esdekelt őkelme.
De a ravasz Erósz, nem sajnálta őt
S ezt sínylette meg a bájos, szelíd őz.
Elhatározta, hogy sosem találhatnak egymásra,
Végül ez lett mindkettejüknek émelyítő gyásza.
Zúgott az erdő, morajlott a mélység
Nem messze szürkéllett a dicső hegység.
A múzsák tánca kápráztatta az eget
S Erató zengett szerelmes verseket.
Küparisszosz lassan osont fák között
S nyila repült a rezgő lombok fölött.
Erósz vezette kezét az ölésre
S a gyönge őz előtte rogyott térdre.
Vörös vércsepp csorgott az állat testén,
Bánata emésztette a bús estén.
Könnyei csorogtak, mint a hűs patak
S a sós cseppek soha el nem fogyhattak.
„Ó szerelmem, Apollón, változtass engem ciprussá,
Tedd könnyeim cseppenését édes, örök himnusszá.”
Így is lett, fává vált a görög férfi
S így Apollón sem tudja őt elérni.
De az Isten nem nyughatott
S míg az óra ütött hatot,
Már új szerelmet kaphatott.
Kristályos könnyek
Messze földön izzik a forró nap az égen,
Egy boszorkány nem kapott levelet már régen.
Ücsörög a kanapén, s egy magazint olvas.
Messze földön jár a bagoly, a tinta olvad.
Az üvegnek csapódik a madár, lába fáj,
A pergament olvasva tovaszáll a gyors nyár.
Seprűjén ül a bűbájos, a Roxfortba megy,
Útját állja, víz, erdő, szörnyű vihar és hegy.
A kastély száztornyú, benne mulatnak vígan,
Halottak morgolódnak rémületes sírban.
Piton, a varázsló, aki parancsot követ,
Nem lát mást, csak egy tavat, s némi szürke követ.
Csobban a banya, loccsan a hullámok között,
Hatalmas a ricsaj a férfi háta mögött.
Odasiet, a seprű a fűzfa tetején
S megakad a szeme a nő halványkék szemén.
A bőrönd a kezében, a macska elszaladt,
A professzor szerint ő nem lesz egy nagy falat.
A vacsoránál beszélgetnek, cseverésznek,
Az iskola nekik igazi otthon, fészek.
Sötét varázslatok kivédését oktatni,
Nem más, mint a megrögzött gonosszal harcolni.
Rettenetes, bús köd jár a varázsvilágban
S már nem találni szépet elhullott rózsában.
A régi fogadóban megszállva két tanár,
Egy ében fekete, és egy ibolya talár.
Várják Tudjukki utolsó, erős csapását
S iszogatva ülnek, míg kialszik a lámpás.
Pálcasuhintás, és ott terem Lily Potter.
Piton nem győzi a hideg, sós könnyeivel.
Visszakapta immár kit szeretett régóta,
Azonban most nem róla szól a komor nóta.
Jasmine a hősünk, ki mosolyog elmerengve
S összehúzza kabátját vakon dideregve.
Telik az idő, múlik a perc, mint a csiga,
Elmúlt a tél, a tavasz s a finom vacsora.
Nagyszerű esküvő veszi kezdetét még ma,
Érkezik a násznép, minden papa, s nagymama.
Piton és Lily egybekelnek a templomban,
Jasmine sírdogál, de persze csakis titokban.
Pörög az óra, forog a kerék, idő múlik,
De az a rejtélyes titok sohasem tűnik…
A varázsló feje ősz, de megkérdi végre,
Hogy ki hozta vissza kedvesét az életbe?
Jasmine csak mosolyog, fehér tincsei a vállán
S megszólal, mintegy utolsó s igaz szó gyanánt.
„Én voltam Perselus, de sohase bánd, mit tettél,
A feleségedül csakis igazit vettél.
A szelíd őzsuta összeköt benneteket
S ünnepli szabadon örök szerelmeteket.”
Nyögte végül az agg nő, s mosolyogva elment.
2018. 08. 12.
A rózsa nyakéke
Télvíz idején kihajtott egy vérvörös rózsa,
A hóban, fagyban, élt, mint akinek semmi gondja.
Egy kopár erdő mélyén lelt rá egy kis leányka
S megsajnálta. Gondolta, egyedül olyan árva.
Óvatosan, hogy a tüske meg ne szúrja kezét,
Nyúlt felé, de nem szakította le, nem volt merész.
Helyette egy piros masnit kötött a szárára
S utána boldogan adta mindenki tudtára.
2018. 01. 12.
Soha
Soha; mit nem lehet.
Soha; mi nem enged.
Bágyadt, bús alkonyon,
Ülök a balkonon.
Érzem, hallom, látom,
Már nincs kire várnom.
Nevetések zaja,
Az öröm víg hangja
Suhan át sebesen
S nézek keservesen,
Amint látom őket.
Felnéznek rám fagyott
Arccal. S mind otthagyott.
Ó sohasem, érzem,
Sohasem. A létem
Erre vágyik; mit lát
S hogy ledőljön a gát,
De soha, ó soha
Nem leszek ostoba.
Nem leszek martalék,
Melyet kutya tép szét.
S várok, csak várok én,
Míg be nem dől az ég.
Fáradt lelkem: elég!
Érzem, hogy itt a vég.
Ördögi kacaj
Vad, marcangoló hadak köde vár reám,
El nem múló sötétségnek ősi alkonyán.
Röhögve nyúlnak felém vérvörös kezek
S dideregve látom: el nem engedhetnek.
Ó-dal rikolt az éjbe, morajlik a hegy,
Száz kő zúdul a mélybe, nem is, ezeregy.
Poros szél játszik letörten, kínok között,
És idegen nyelven elszánt ördög fröcsög.
Nyekeregve mozdul zajos, ósdi szekér,
S zakatolva suhan el megannyi ledér.
Csodálkozva merengek utánuk lesve,
Fekete lesz az ég, megérint az este.
Végzetem kiteljesedik égő lánggal,
Fonják azt megannyi félelmetes szállal.
Ott hullok a porba, mint satnya söpredék,
De nélkülem is forog még a nagy kerék.