Kutyamagazin

 

A nagyvárosok veszélyei

- Olyan ez, mint amikor a kisgyerekkel sétálok az utcán és fogom a kezét - kezdi érzékletes hasonlattal a f?orvos. - A helyzet álhumánusnak t?nik. Pedig nem az. Igenis, a gyereknek is, az állatnak is szociális közegben kell élnie. A kisgyereket is megtanítjuk, hogy fognia kell a feln?tt kezét, a kiskutyát is arra nevelik, hogyan kell pórázon a gazda mellett mennie. Akkor van baj, ha nem, vagy nem jól tanítják.

- A gyerek is kiszakítja a kezét a feln?tt markából...

- Pontosan. Kell bizonyos fegyelem, még a kedvtelésb?l tartott kutyáknak is. Nagy baj lenne, ha a sok százezer kutyának nem tanítanánk meg ezeket az alapvet? fegyelmi gyakorlatokat, és mennének a világba...

- Vigyük a piciket kutyaiskolába?

- Nem szükséges. A lakásban tartott kutyák - nem munka- vagy versenykutyákról beszélek - kilencven százaléka soha nem járt kiképz? tanfolyamra, mégis szépen tud sétálni a gazdival úgy, hogy semmiféle feszültség nem alakul ki benne.

- Mikor kell elkezdeni a dresszírozást?

- A probléma ott kezd?dik, ha a kutyát fiatalon nem szoktatják hozzá a nyakörv viseléséhez. Pedig 3-4 hónaposan az els? lépés, hogy nyakörve legyen - és persze, használják is. Olyan ez az állatnak, mint a gyereknek a ruha, a zokni vagy a cip?.

- Igen, de a kiskutya aranyos, csak játszik, minek a nyakörv? - érvelnek a gazdik.

- Ez a legrosszabb. A kiskutyát általában a gyerekek sétáltatják, közben húzzák-vonják, cincálják. És az állat ennek ellenszegül. Jobb, ha a szül? vagy hozzáért? feln?tt teszi meg az els? lépéseket, mert ez hosszú távon befolyásolja a kutyát. Mire gondolok? A kutya menekülési reflexére. Mindenki megfigyelhette: ha elkezdem húzni a nyakörvénél fogva, visszafelé megy, mereven ellenszegül mindenfajta mozgásnak. Ha azt akarom, hogy megálljon - például orvosi vizsgálatnál - meghúzom a nyakát, és abban a pillanatban megáll. Ez reflex. Amikor a sintérek kergetik, be akarják fogni, a kutya visszafelé megy. Ez a menekülési reflex minden állat sajátja, megvannak a megfelel? élettani folyamatai. Itt a klinikán is nap mint nap látni, hogyan járunk el, ha a kutya nem akar bejönni a rendel?be: a tulajdonos elengedi. Ha húzza, nem megy! Ez az alapvet? félreértés a laikusok és az állatvéd?k részér?l is: ha az állatot pórázon rángatjuk, olyan mozgásra kényszerítjük, amit nem akar megtenni.

- Milyen "érzéseket" vált ki a kutyából a póráz viselése?

- A kiképzett kutyák tudják, hogy az ember melyik oldalán, t?le hány lépésre kell menniük. Nem is feszélyezettek. Azzal a kutyával van gond, akit soha nem tanítanak, csak él az udvarban, kertben, és egyszercsak a 12-13 éves gyerek, vagy éppen a feln?tt kitalálja, hogy kimegy vele az utcára. Egy olyan kutyával, amelyik soha életében nem volt pórázon, és a kertb?l sem volt kinn, soha! Az utcán rengeteg autó és más hangos járm? dübörög, dudál, sok-sok ember jön-megy. Összetev?dnek az ingerek, a frusztrációk, és az állat reakciói kiszámíthatatlanok. Hiszen még azt sem tudja, melyik oldalán kell mennie az embernek. Illetve, az állatok nagyon jól tudják, mert megkerülik az embert -, de ennek külön irodalma van. A kulcsszó az ember: a tanult folyamatokban a gazda nagyon sokat tehet.

- Fajtától függetlenül?

- Igen. A különbség csak annyi, hogy egyes fajtákra hámot szoktunk javasolni, másoknak elég a nyakörv is. A kistest? (vagy beteg) kutyáknak általában a hám a jobb, a nagyobb test?eknek a póráz, mert annak visszafogó szerepe is van. Hámmal a nagy test? kutyát nem igazán lehet visszafogni, mert elhúzza a kevésbé er?s feln?ttet, vagy a gyereket.

- Riasztó látvány a vérebeken, nagy test? kutyákon látható szöges nyakörv...

- Éppen ez a szerepe. Riasztja a másik kutyát. Fékezi, hogy meggondolja a támadást. Fenyít? szerepe is van, hogy az állat ne szaladjon a másik kutyához. De ennél fontosabb, hogy az ne tudja megfogni, megsebesíteni.

- Mi az állatorvos véleménye a póráz (és szájkosár) nélküli sétáltatásról?

- Mostanában az önkormányzatok - nagyon helyesen - kutyafuttatókat jelölnek ki, ahol a kutyák szabadon, póráz nélkül, kedvükre ugrálhatnak, játszhatnak, szaladgálhatnak. Csak azt a területet tisztán is kell tartani, mert ha nem takarítják rendesen, igen komoly baktériumforrás lehet állatra is, emberre is. A rendeletet - hogy jó-e vagy sem, azt most ne firtassuk - viszont igenis, be kell tartani. Ma közterületre kutyát megfelel? póráz és szájkosár nélkül - különösen a harapós egyedeket - nem lehet(ne) kivinni!

- Gyakran hoznak Önökhöz más kutyák által séta közben megsebesített állatot?

- Sajnos, igen. A támadók, s?t a balesetet szenvedettek 90 százalékán nem volt póráz. És - bármily furcsán hangzik is - általában az a kutya sérül jobban, amelyiken van.

- Hát, ez nem igazán szól a póráz mellett...

- Dehogynem, hiszen ha a támadón is volna, a gazdája vissza tudná fogni. A megtámadott kutya gazdájának viszont el kell engednie a pórázt, különben az állat nem tud védekezni. És persze meg kell próbálni szétválasztani a vereked?ket.

De lehet a póráz hiányának jóval súlyosabb következménye is: ha az autós nagytest? kutyát lát az úttesten, automatikusan félrerántja a kormányt, hogy ne üsse el. Volt nem egy ilyen balesetünk: buszmegállóban várakozó emberek sérültek amiatt, mert egy kutya póráz nélkül szaladgált az úttesten. "Jobb esetben" fának ütközik az autó. Sokkal, sokkal több - évente több száz - ilyen baleset van, mint amennyir?l a közvélemény tudomást szerez. Komoly gondot jelent ez a biztosítótársaságoknak is. Szerencsésebb eset, ha csak a kocsiban esik kár, mert az "csak" pénzkérdés. A kutyának nem, vagy csak ritkán esik baja. Elszalad, elt?nik. Ez is azt támasztja alá, hogy a rendelet nem véletlenül teszi kötelez?vé a póráz viselését.

- A kutyabarátok azzal is érvelnek, hogy a létszámukhoz képest elenyész? a kutyabaleset...

- Mert nem ismerik az ilyen balesetek számát. De ha csak egyetlen ember is megsérül, megrokkan, az pontosan eggyel több a kelleténél.

Kikötve - akár egy életen át

- Városban, ha lassan is, egyre inkább teret nyer a kultúrált állattartás. Vannak tapasztalatai, hogyan állunk ezzel vidéken, falun?

- Ott még igen ritkán látni pórázon vezetett kutyát, bár manapság egyre több a kedvtelésb?l tartott állat. Biztosan változik a szemlélet ott is, csak lassabban. Az egyéni igényt?l függ, és attól is, mely városról, faluról van szó. Ki merem mondani, hogy az ország nyugati területein gyorsabb a változás. Ahol a turizmus a f? jövedelemforrás, igenis, kulturáltan kell élni, lakni, viselkedni, állatot tartani. A kulcsszó itt is az ember: mutasd a portádat, megmondom, ki vagy! Másutt erre jóval kisebb az igény. Faluhelyen jóval agresszívebbek a kutyák, mivel kevesebbet foglalkoznak velük. A feladatuk is más, els?sorban a ház?rzés.

A falusi eb - mondhatni - a munkakutya és az ?rz?-véd? keveréke. Nem nevelik, nem tanítják. Minden nap megkapja az ennivalóját, de ezen kívül jóval kevesebb emocionális, szociális kapcsolata van az emberrel, mint a kedvtelésb?l tartott kutyának, amely emberek, gyerekek szoros közelében éli napjait. Budapesten a kutyák 90 százaléka szocializálódott, vidéken több mint 50 százalékukat azért tartják, hogy betör?, idegen állat ne menjen be a portára. Azzal pedig, hogy kötélre, láncra kötik, a kertet is óvják, hogy a kutya ne szedje szét.

- Többnyire csak néhány méternyi mozgásteret hagynak a szegény állatnak a háza körül... Gyakran látni egy-két méteres láncon vadul acsarkodó, vicsorgó, hörg? ebet, s?t olyat is, amelyiknek a nyakán már teljesen kikopott a sz?r a nyakörvt?l.

- A lehet? legrosszabb, ha a kutyaház el?tt levert karóhoz er?sített, kétméteres láncra, kötélre kötik a szerencsétlent. Így nem is tudja ellátni a ház?rz? feladatát, legfeljebb jelez, ugat. A rövid póráz nagy veszélye, hogy rátekeredhet a kutya nyakára és megfojthatja. Nagyon fontos hát, hogy amivel kikötjük, az forogjon, és mindig megmaradjon az eredeti hosszúság. A kutya nagyságától is függ, b?rszíjon, kötélen, vagy láncon tölti napjait. A legoptimálisabb a (kifeszített drótszálra karabinerrel csatlakozó) futópóráz, amivel nagy területet futhat be az állat, mindig abba az irányba, ahol valamilyen esemény történik.

- Milyen reakciót vált ki az állatból, hogy - sajnos nem ritkán - egy életen át kikötve tartják?

- ?szintén szólva, nem tudom. Ezzel - tudomásom szerint - még senki sem foglalkozott. De biztos, hogy a sz?k tér az állatokban is ugyanolyan reakciót vált ki, mint az emberben, ha korlátozzák a mozgásában. "Normális" falusi portákon este elengedik a kutyát, hogy kifutkározhassa magát, és éjszaka "teljes fegyverzetben" ?rizhesse a házat. Arról pedig, ha a nyakörv dörzsöli, vágja a nyakát, teljes egészében a gazda tehet. A testsúlynak megfelel?, minél szélesebb nyakörv a jó, és lehet?leg b?rb?l, mert a fém elkopik és megvágja az állatot, ezért nem árt id?nként megvizsgálni. A póráz ideális hossza minimum 3, maximum 10 méter. De ez persze függ a terület nagyságától is. Nyakörv, póráz és megfelel? terület - ez a hármas szabály.

Meggy?z?désem, hogy - mindenféle anyagi befektetés nélkül, jogszabályi el?írás - lehet kulturáltan tartani a falusi kutyát is, hogy az állat jól érezze magát és a feladatát is el tudja látni. Ez azonban sem méterben, sem centiméterben nem fejezhet? ki. Ahogyan az állatszeretet sem...

 

A tüzelés embert és kutyát próbáló id?szak. Ha szuka kutyánk van, az ostromló kanok távoltartása rengeteg figyelmet és kitartást igényel. És ha a figyelem lankad, gyorsan megtörténhet a nagy találkozás, melynek eredménye jó pár kutyakölyök is lehet. És a nem tervezett szaporulat gyümölcsei sokszor a kidobott, kóbor kutyák számát gyarapítják, ami komoly problémát jelent az állatvéd?knek és a menhelyeknek. Legyük hát tudatos gazdák, hiszen ivartalanítástól a beültethet? implantátumig már számos fogamzásgátlási mód létezik. 

Ha a döntés végleges

Ha száz százalékig biztosak vagyunk abban, hogy soha nem szeretnénk, ha kutyánk továbbörökítené génjeit, akkor a legjobb választás a m?téti ivartalanítás. Sok gazda humanitárius szempontból fél meghozni ezt a döntést, pedig a végleges ivartalanításnak számos el?nye van. Szuka kutyáknál nemcsak a vemhesség, hanem az álvemhesség esélye is nullára redukálódik, s?t a méhgyulladástól, a petefészek cisztától, és akár az eml?daganattól is megkímélhetjük kedvencünket.

A cikk további részét elolvashatja a Kutya Szövetség májusi számában! Keresse az újságárusoknál!
Jó szórakozást kívánunk!

 Régészeti leletek bizonyítják, hogy már a népvándorlás korában is éltek kopó típusú kutyák a Kárpát-medencében. Ez nem is csoda, hiszen a kutyával történ? vadászat ?si módszer, mondhatni ezen alapult kutya és ember évszázados szövetsége. Nemcsak honfoglalás kori ásatási leletek, m?vészeti alkotások is ?rzik az erdélyi kopó ?seinek emlékét. A legkorábbi színes ábrázolások a Nagy Lajos megbízásából valószín?leg Kálti Márk által összeállított Bécsi Képes Krónikában láthatók. A "Magyarok az ?shazában" cím? miniatúra medvevadászatot ábrázol, a mai kopókhoz hasonlatos kutyákkal. Egy másik képen szarvasvadászat látható, a krónika egy harmadik miniatúráján Hunt lovag pajzsát és zászlaját egy-egy kopófej díszíti.

A legels? írásos emlék 1237-b?l származik, Copou alakban. 1940-b?l a Copo írásmód maradt fenn, kés?bb Kopou, Kopo majd Koppó formákkal találkozni. A már Erdélyben kialakult speciális kopó el?ször serlegeken jelent meg mint díszít? elem. Ezek az 1600-as években készült apró domborm?vek medvét állító kutyákat ábrázolnak. A kopókat egyébként medve, szarvas, vaddisznó, apróvad és hiúz mellett még bölényvadászatra is használták, persze csak az 1700-as évekig, míg ki nem haltak ezek a hatalmas állatok Erdélyben. A mai erdélyi kopóra legjobban hasonlító ábrázolás Várady György kb. 180 évvel ezel?tt készült festményén látható: a kép Újfalvi Sándort ábrázolja egy elejtett medvével és három kopójával.

Ezek a kutyák színben, alakban, felépítésben igen közel álltak napjaink erdélyi kopójához. Testük kétharmad részét fényes, fekete sz?r fedi, homlokcsíkuk, szügyük, lábszáruk és mancsuk fehér, szemük felett, szájuk szélén, végtagjaik bels? felületén vörös jeggyel.

A XIX. század vége felé az erdélyi kopót még meglehet?sen nagy számban tartották mind Magyarországon, mind Erdélyben. Az akkori krónikák a kutyák tulajdonságai és képességei mellett csak testalkatukat jellemezték alaposabban, hiszen a sz?rszín nem befolyásolta a kopók teljesítményét. "Légyen bár barnásvörös fehérrel, akár szürke-barna-fehér, fekete-cser vagy háromszín?, a vadásznak mindegy, csak jó kopó legyen!" írja az egyik krónikás.

Az erdélyi kopó els? részletes leírását Czynk Ede, korának jeles vadászati írója készítette. Egy osztrák vadászújságban, a Waldmannsheil 1901. évi harmadik és negyedik számában jelent meg tanulmánya "Die Siebenbürger Bracke" címmel. Írásához akkori nagyszebeni kopók képét csatolta, így a századforduló erdélyi kopójáról hiteles dokumentummal rendelkezünk.

Közismert tény, hogy a magyar királyok, nemesek el?szeretettel vadásztak kopókkal, a lóról való társas vadászat nagy népszer?ségnek örvendett. Mátyás királynak, a Rákóczi és Zrínyi családnak mindig voltak kopóik. Különösen nagy becsben tartották az ún. fekete magyar kopót kiváló szaglása és bátorsága miatt. dokumentumok bizonyossága szerint az erdélyi kopó még a két világháború közötti években is népszer? vadászkutyavolt, mígnem egy 1947-ben kiadott román rendelet vadállományra káros dúvadnak min?sítette és a magyar agárral egyetemben kiirtását írta el?. A fajta szinte kihalt, szerencsére 1968-ban sikerült egy testvérpárt Budapestre menekíteni. Dr. Fodor Tamás és Gy?rffy Lajos a 68-as vadászati kiállítás szervezésén dolgoztak, s szerették volna bemutatni a magyar vadászkutyafajtákat. Hamar rádöbbentek, erdélyi kopót nem is lesz olyan könny? beszerezni. Az FCI szerint a fajta egyszer?en kihalt, 1944 óta egyetlen almot sem jelentettek be. Erdélyi kutatóútjuk során Fodor bukkant egy vadászra Máramarosszigeten, aki a tilalom ellenére sem hagyta abba a kopótartást. Fodor egy kan és szuka kölyköt vásárolt t?le, azonban a kutyák Magyarországra juttatása nem ment olyan egyszer?en. Gy?rffy segítségével csak úgy tudtak a kutyákkal átjutni a határon, hogy a határ?rnek azt hazudták, a két kopót Ceaucescu küldi ajándékba Kádár elvtársnak, Erdély Romániához csatlakozásának ötven éves évfordulója alkalmából. E két kopó az Állatkerti Morzsi és Állatkerti Réka nevet kapta, s az Állatkertben több almot is felnevelt. kés?bb szerencsére sikerült újabb fajtatipikus egyedeket felfedezni, s megkezd?dhetett az erdélyi kopó újtratenyésztése.

A magyar standard elkészítése után az FCI hivatalosan, nemzetközileg is elismerte az erdélyi kopót, s kilencedik magyar kutyafajtánknak nyilvánította.

A tipikus falkakopókkal ellentétben - ilyen a beagle vagy a francia kopók - az erdélyi kopóval 2-5 kutyából álló füzérekben vadásztak a Kárpátok rengetegeiben. Leggyakrabban vaddisznó és nemes vad hajtására használták az erdélyi kopót, de olykor medvevadászaton is bevetették az er?sebb, rámen?sebb egyedeket. Az id?sebb, lassúbb kutyákkal végeztették a sebzett vad utánkeresését.

Magyarországon a kopózás a XIX. század közepéig a legelterjedtebb vadászati módok közé tartozott, a falkában tartott kutyák a régi udvarházak reprezentatív tartozékai voltak. A gazdag f?urak közti versenyszellem kiváló alkalmat nyújtott a fajta nemesítésére. A korabeli írások inkább csak a vadban szegényebb hegyvidéken engedélyezték a kopózást, s több mint három füzérrel egyszerre nem is lehetett vadászni, s?t, ha a kopók nagyon jók voltak, akkor csak egy füzért javasoltak.

A legjobb kopózási id?szak fenyvesekben az október volt, lomblevel? erd?kben pedig lombhullás után. A meleg, száraz id? és a kiszáradt talaj ugyanis megnehezíti a nyom és csapa követését, míg a nedvesség vagy a friss hó megkönnyíti azt. A vadászat során a puskások elállták a vadak forgóit, váltóit, a kopó-vezet? pedig a terület másik végében el?ször legjobb kopóit engedte el, s mihelyt egyikük elnyiffantotta magát, eleresztette a többi kutyát is, persze csak ha meggy?z?dött, hogy az els? eb a kívánt vadat jelezte. A jó vadász kopója csaholásából pontosan tudta, hogy az milyen vadat ?z illetve állít. Sajnos manapság már nincsenek akkora erd?ségek, hogy a kopók akár fél napon keresztül is hajthatnák a disznót.

Mivel a kopózás - a kutyák ugatása, csaholása miatt - fokozottan zavarja a vadak nyugalmát, napjainkban a kopó kiváló szimatát lehet hasznosítani vércsapázásnál és vaddisznóhajtásnál (hajtáson egyesével vagy párosával).

Az erdélyi kopó középnagy, rövidsz?r? állító és hajtó kopó. Elegáns megjelenés?, játékos, gyermekszeret?. Igénytelen és végtelenül alkalmazkodó, lakásban és kertben egyaránt nyugodttárs, feleslegesen sohasem ugat, rövid sz?re különösebb ápolást nem igényel, elegend? hetente átkefélni. Mivel nagyon intelligens és gyorsan tanul, hozzáért? és következetes gazda kezében kiváló munkakutya válhat bel?le. Idegenekkel szemben inkább bizalmatlan, gazdájához viszont nagyon ragaszkodik, ha kell meg is védelmezi. Igazi barát, általában egygazdás kutya. H?sége, bátorsága és kiváló szimata mellett nem szabad elfeledkezni nagy mozgásigényér?l sem. Ha erd?ben kirándulunk vele, érdemes pórázon tartani, mert vadászszenvedélye könnyen elragadhatja, és sajnos jó pár kopó halt meg vad?rök puskája által. A vadászkutyaként vagy kedvencként tartott kopóknál egyaránt nagy hangsúlyt kell fektetni az alapvet? fegyelem, f?leg a behívhatóság elsajátítására.

A kanok marmagassága 56-65, a szukáké 52-62 centiméter, de semmiképpen sem a centikben mért érték, hanem a harmónikus összbenyomás a fontos. Az erdélyi kopó fejlett mozgáskultúrával rendelkez? fajta, lépése nyújtott, sohasem tipeg?. Ügetése tértölel?, vágtája rendkívül kitartó. Törzse fekv? téglalapba írható, a mar kifejezett, a hátvonal egyenes, fejlett izomzattal. Feje hosszúkás, nem elkeskenyed?, de nem is durva. A koponyatet? enyhén ívelt, stopja gyengén fejlett. Szeme közép nagy, ovális, kissé ferdén metszett. Színe minél sötétebb, lehet?leg sötétbarna. Tekintete okos és komoly.

 

Ezt látva, mindig arra gondolok, hogy vajon hány embernek jut eszébe a hatására lépni, átérezni, hogy nemcsak egymásért, hanem az állatokért is felel?sek vagyunk, szóval és tettel egyaránt.

S nemcsak az anyagi támogatás fontos, hanem az örökbefogadás is, hiszen egy-egy szeret? otthonra találó kutya helyére szinte azonnal érkezhet egy másik, akinek ez az életét jelenti. S ugyan vannak az állatmenhelyeken fajtatiszta kutyusok is, a legtöbb kis befogott csavargó keverék. Lassan a kóbor kutyák országává válunk. S ami a legszomorúbb: a különböz? gyepmesteri telepeken napi szinten több tucat állatot altatnak el, mert sokkal több a kóbor kutya, mint ahányat be tudnak fogadni a menhelyek. S mindez leginkább azért van így, mert sokan felel?tlenül vásárolnak kutyát, s amikor rájönnek, hogy gondoskodni kell róla, megszabadulnak t?le.

A kutyások között van olyan, aki a fajtatisztához ragaszkodik, s olyan is, aki inkább a keverékekre esküszik, mondván, hogy azok okosabbak és egészségesebbek. 

 

Való igaz, a kutya született ugróbajnok, de nem a kölyök vagy a serdül?, illetve - mondjuk - csíp?ficamos eb. Éppen ezért nem árt figyelembe venni néhány fontos szempontot, különösen akkor, ha a kutyaiskolák komolyabb akadálysorain akarjuk "ugráltatni" kutyánkat. Az els? és legfontosabb szabály: kizárólag edzéssel el?készített kutyát taníthatunk komolyabb er?feszítést kívánó ugrásokra. Ezért értelmetlen dolog, ha a gazda egészen fiatal kölyköt hajszol keresztül az akadályokon. Az ugrás az izmokat, a szalagokat és az ízületeket hihetetlen módon igénybe veszi! Emiatt a felel?tlen kiképz? könnyen jóvátehetetlen sérülést okozhat a kutyának. Semmit sem mulaszt el a tulajdonos, ha ebét csupán 8-11 hónapos korától kezdve szoktatja magasugráshoz.

Jókedv és buzgalom

     Az oktatás megkezdésekor f?leg azt kell szem el?tt tartani, hogy nem az ugrás magassága a fontos. Minden a technikán, valamint a kutya ugrás közben megnyilvánuló "hozzáállásán" múlik. Ha a kiképzés során kedvet csinálunk kedvencünknek az ugráshoz, akkor a nagyobb magasság magától adódik.
     Meg kell jegyezni, hogy a 2,80-3,60 m-es palánkmászás csak néhány egzaltált kiképz?nek jelent valamit. A különböz? kutyabemutatókon ugyan alkalmilag tetszést arathat, de az életben - és még a kutyakiképzés területén is - gyakorlatilag teljesen értéktelen gyakorlat.
     A magasugrás a kutyától, különösen a hibás lábállású ebt?l, rendkívüli er?feszítést kíván. Az ilyen állatokat nem szabad kimerülésig tartó ugrógyakorlatokba kényszeríteni.
     Az ugrás betanításánál mértéket kell tartanunk. A gyakori és egymás utáni unos-untalan ismételt ugratások a kutya kedvét szeghetik. Nagyon el?nyös az ugrás-oktatást olyan természetes akadályon (sövény, támla nélküli kerti pad, stb.) kezdeni, amely nem magasabb mint 30-60 cm, és melyet a tulajdonos is keresztül tud ugrani.

kutyafuttában...

     A kiképz? és a pórázra csatolt eb játékosan fusson a természetes akadály felé és a "hopp" hangjelre (persze egyéb vezényszót is választhatunk) együtt ugorják át az akadályt. Ilyen esetben a kutya tudatára sem ébred annak, hogy akadályt ugrott. A futási és követési játékos kedv arra késztette, hogy simán átugorja az útjába kerül? akadályt. Néhányszor megismételve a gyakorlatot, dicsérettel fejezzük be a "mulatságot". 
     Újra hangsúlyozni szeretném: a túlhajtott ismételgetés helytelen - "kiöli" az érdekl?dést. Bátortalan, nehézkes mozgású kutyákat semmiképpen nem célszer? az akadályokon keresztül vonszolni. Ezen a problémán úgy segíthetünk, hogy az akadály mögé olyan segít? álljon, akihez a kutya vonzódik, akit jól ismer. A segít? csalogassa magához a kutyát, s ugyanakkor távolodjon el az akadálytól, hogy ezáltal az eb követési vágya fokozódjék. Ha már pórázon biztosan veszi az akadályt a kutya, áttérhetünk a szabadon való ugrásra. Ilyenkor a pórázról lecsatolt eb tulajdonosa futólépésben közelítse meg az akadályt, odaérve a kutya "hopp" jelre átugorja, a vezet? pedig elfut az akadály mellett és a túlsó oldalán ismét futnak együtt tovább. A sikeres ugrást mindaddig kell gyakoroltatni, amíg az állat biztosan nem hajtja végre.

 

Sajnos a kínai uralkodók gyakran el?deik minden hagyatékát megsemmisítették, így nehéz pontosan nyomon követni a chow-chow történetét. Azzal szinte minden szakért? egyet ért, hogy a fajta északi eredet? - de hogyan jutott a Sarkkört?l Kínáig, azt senki sem tudja. A fajta sz?kös hagyatéka között szerepel egy domborm? a Han dinasztia idejéb?l, kb. i.e. 150-b?l, mely vadászkutyaként ábrázolja a chow-chow-t. Tehát a fajta vagy helyesebben a chow-típus már több mint 2000 éve létezik, s?t sok szerz? szerint még ennél is korábbra nyúlnak vissza a chow-chow gyökerei; kétségtelen, hogy egyike a legkorábban azonosítható kutyatípusnak.

Létezik egy teória, mely szerint a chow-chow a régi tibeti masztiff és a szamojéd keresztezéséb?l származik. Valóban rendelkezik mindkét fajta jellegzetes tulajdonságaival, azonban ezt a származáselméletet igencsak cáfolja a chow-chow kék nyelve. Valószín?bb, hogy inkább a chow-chow az egyik ?se nemcsak a szamojédnek, de a norvég elkHunknak, a keeshoundnak illetve a wolfspiccnek, s?t a pomerániai törpe spiccnek is.

Napjainkban a chow-chow csupán különleges megjelenés? kedvenc, de nincs semmilyen funkciója (nagyritkán használták csak test?rként.) Korábban ez egyáltalán nem így volt, számos bizonyítékát találni annak, hogy a chow-chow Kínában századokon át els?sorban vadászkutya volt. Talán minden id?k leghatalmasabb kennele a hetedik században élt T-ang uralkodóé volt. 2500 pár (!) chow-típúsú kutyája mellett tízezer vadászt tartott. A chow-chow-val f?leg mongol fácánra vadásztak, mely igencsak gyors és kitartó szárnyas. Olykor nemcsak a fajta kiváló szaglását használták ki a kínaiak, hanem ?rkutyaként is alkalmazták a chow-chow-t, s?t olykor kocsihúzásra és terelésre is alkalmazták. Hogy a fajta valaha vadászkutyavolt, napjaink egyik holland tenyészt?je, Chr. A. Veldhuis is bizonyítja, aki évekig élt Jáva szigetén Kínából importált kutyáival együtt. Ezek a chow-chow-k kiváló patkányfogónak bizonyultak és szenvedélyes vadászok voltak.

Kétségtelen a fajta északi eredete, érdekes azonban, hogy Kína középs? részén, Kantonban ?shonos jószágnak tartották, s kéknyelv?nek vagy kékszájúnak hívták. Kína északi részén, mint Pekingben is, a "lang kou" (farkaskutya), a "hsiung kou" (medvekutya) vagy szintén a kéknyelv? elnevezés mellett a "Kwantung kou" (Kanton kutyája) név volt elterjedt. Maga a chow-chow szó eredete valószín?leg nem Kínában keresend?, hanem inkább az ún. pidzsin-angolban. A chow-chow szót minden olyan dologra használták a XVIII. század második felében, melyet a keleti birodalom bármely részér?l szállítottak európába vagy Amerikába. Jelentése csecsebecse, apróság, mely vonatkozhat akár porcelán vagy elefántcsont figurákra, de akár vegyes salátára is - a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt. A korabeli hajóskapitányoknak ugyanis sokkal egyszer?bb volt csupán ezt a szót leírni, mint rakományuk minden egyes darabját pontosan megnevezni. És id?vel a rakományhoz kutyák is tartoztak.

A fajta els? nem kínai leírása Gilbert White tiszteletest?l származik (Selborne, Anglia). A kés?bb a "Natural History and Antiquities of Selbourne" c. m?ben publikált átfogó fajtaleírás alig különbözik a mai standardtól! 1780-ban White tiszteletes szomszédja hozott a kelet-Indiai Társaság hajóján egy chow-chow párt Kantonból. A fajta tömeges importja Angliába 1880 körül kezd?dött, és a fajta akkor vált igazán népszer?vé, miután Viktória királyn? is elkezdett érdekl?dni a chow-chow iránt. 1881-ben a walesi herceg tulajdonába is került egy Wang nev? kínai kutya, mely sötétvörös, hosszúsz?r? chow-chow volt. Egyre több és több chow-chow szerepelt a kiállításokon is, egyre több egyedet importáltak Kínából, majd 1893-ban a fajta már saját kötettel rendelkezett a stud Bookban, 1895-ben pedig megalakult az els? önálló klub. A fajta els? hivatalos standardének mintájául egy Kínából importált kutyaszolgált, Chow VIII, aki minden kiállításán az els? helyen végzett. Az USA-ban 1890-ben szerepelt el?ször chow-chow kiállításon, egy Takya nev? kutyaMiss A-C. Derby tulajdonában, kínai csau-csau fajtamegjelöléssel. Az akkor még csak a Miscellaneous kategóriában szerepl? chow-chow a Westminster Kennel Club híres New York-i kiállításán csoportjában a harmadik helyen végzett.

 

 

 

 

A fajta története szorosan összefügg a kelta nép történelmével, bár ír farkaskutyák, már jóval a kelták letelepedte el?tt éltek Írországban.

A kelták nagy termetük, szépségük, erejük, bátorságuk és h?ségük miatt kezdték tenyészteni az ír farkast. Leginkább vadászatra használták; vadásztak vele vadkanra, szarvasra, farkasra. De részt vettek az ütközetekben is, ahol arra voltak kiképezve, hogy kifordítsák az ellenfelet a nyergéb?l.

Azt hiszem, már ez is elégséges ok arra, hogy ennek a fajtának a történetét még részletesebben megismerjük. S azt hiszem arra is elégséges, hogy belássuk tenyésztésének fontosságát.

Már az ókorban is számos helyen voltak találhatók ír farkasok. Éltek az ókori Görögországban, szerte az Égei-tenger partvidékén, Rómában, ahol igen nagyra becsülték e kutyákat hatalmas méretük, szépségük és a vadászatok során megmutatkozó eredményességük miatt. Megtisztel?, nagyérték? ajándékként kerültek a római konzulhoz, Anglia, Skócia, Franciaország, Svédország és Dánia királyi udvaraihoz, Perzsia, Spanyolország uralkodóihoz, európai és közel-keleti nemesekhez.

Az ír farkasok és az ír történelem

Az ír farkas tenyésztése szorosan összefügg az ír nép történelmével. A XII. században Nicholas Breakspare lett az els? és egyetlen angol pápa - IV. Hadrian néven. Pápai bullát bocsátott ki, mely magában foglalta többek közt azt is, hogy Írország törvényes királya II. Angol Plantagenet Henrik. Ez által törvényesítette Írország Anglia általi meghódítását és kizsákmányolását. 1062-ben, a kinseli vesztes ütközet után az ír ellenállás vezet? egyéniségei, O'Donnell és O'Neill elhajóztak a Lougshwilley-i Rathmullen-öbölb?l Franciaországba. Ez az exodus, mely az "Earl-ök kirepülése" néven vonult be a történelembe, végett vetett Írország kelta történelmének is. E nemeseket az önként vállalt számüzetésbe természetesen követték a kutyáik is.

A megszállt Írországban az ír farkasok tenyésztése nagyon ritkává vált. Ez részben annak volt tulajdonítható, hogy Írországot tulajdonképpen kifosztották a megszálló seregek. Visszavetette a tenyésztést az a rendelet is, melyet Cromvell "hozatott" meg a Kilkenny ír parlamenttel 1652. április 27-én, mely megtiltotta az ír farkaskutya exportját. Tette azt Cromwell attól való félelmében, hogy a farkasok nagyon elszaporodhatnak Írországban ír farkasok nélkül.

A XVII. század végén és az azt követ? id?szakban nagy éhínség tombolt Írországban. Éheztek nemcsak az írek, de a kutyáik is.

Míg nagy számban éltek farkasok az ír szigeten, sok ír farkas is vadászta ?ket. De az éhínség súlytotta a farkasokat is. Részben az ír farkasok "m?ködése", részben a nagy nélkülözés következtében a farkasok kipusztultak az ír szigeten. Így a továbbiakban nem volt szükség nagy számban ír farkaskutyára. A kutyák száma er?sen lecsökkent, szinte csak státusszimbólumként maradt meg egyes ír nemesek mellett.

XVII. sz-i ír tiltó rendeletek

1695-ben számos, az ír nyelvet hátrányosan háttérbe szorító (gyakorlatilag betiltásra került az ír nyelv használata) törvény látott napvilágot. Ezzel együtt tiltották a katolicizmus gyakorlását is. Az angolok önkénye nem ismert határokat... ráadásul 1845 és 1850 között nagy éhínség súlytotta az ír szigetet. Ezt az éhínséget krumplibogár-invázió váltotta ki. A földbirtokosok kegyetlensége csak súlyosbította a helyzetet. A 8 millió emberb?l, mely azt ír szigeteket lakta az éhínség el?tt, 1850-re csak 2,5 millió maradt életben. Ilyen körülmények között nem meglep?, hogy az ír farkasok is szinte teljesen elt?ntek.

A britek önkénye az ír farkasokra is kiterjedt. Egy 1798 el?tt hozott rendelet kimondja, hogy minden, nem láncon tartott kutya elpusztítandó. Az ebben az évben lezajlott ír felkelés után pedig egy kutya fejéért épp annyit fizettek, mint egy ír felkel? vagy katolikus pap fejéért.

Rossz id? járt a kutyákra. A farkasok végképp kipusztultak, így nem maradt feladat, amelyet elláthattak volna, nem volt rájuk szükség. Egyes családoknál megmaradtak, de csak mint kedvencek. Korabeli beszámolók szerint a fajta hanyatlásnak indult. Méretük csökkent, temperamentumuk is hátrányukra változott. Azon ír családoknál is, akik a fajta megmentését szem el?tt tartva tovább tenyésztették ?ket, a kutyák egyre kisebbek lettek, mivel sem anyagi, sem tenyésztési lehet?ségeik nem voltak megfelel?ek.

A kelta újjászületés, 1830-1930.

Az ír történelemre a XIX. században a nemzeti öntudat meger?södése volt jellemz?. Újjáéledt a kelta ?sök tisztelete is. A mozgalom jelvényén az ír nép lelkületéhez legközelebb álló tárgyak és állatok szerepeltek: kerek torony, hárfa, lóhere és persze az ír farkaskutya - általában Erin vagy Hiberiaír nemzeti h?sök társaságában.

Az 1841-es év fordulópontot jelentett a fajta tenyésztésében. H. D. Richardson kapitány az Irish Penny Journal c. lapban 1841 májusában megjelentetett egy cikket az ír farkasról. A cikket Oscar és Brenda nev? kutyák képeivel illusztrálta. Így írt: "...kijelenthetem, hogy az ír farkas és a skót szarvasagár nem különálló fajták. Ezt bízvást állíthatom, hisz mindkét típusú kutyát tenyésztettem". Bizonyítékokkal is szolgál. Elmélete szerint az "írek Skóciában is letelepedtek és természetesen magukkal vitték hatalmas kutyáikat is. A két tenyészet elkülönült ugyan egymástól, ám mégsem tekinthetjük e tenyészeteket külön fajtáknak, mivel igen nehéz, ha nem lehetetlen megközelíteni ?ket". Richardson így ír: "E kutyák száma ma nagyon csekély, s kevés az olyan úri- vagy sportember, aki tenyésztésükre adja a fejét. Vagy talán e fajta kipusztulásra ítéltetett az ír földön?". Richardson munkássága kevéssé ismert, mindazonáltal Graham kapitány mellett ?t is úgy kell számon tartanunk, mint a fajta egyik megment?jét.

Graham kapitány, tagadhatatlan érdemei mellett, valószín?leg igen önfej? ember volt. Fogott néhány szarvasagarat, melyek kétségkívül nagyobbak és robosztusabbak voltak a kor szarvasagarainál, vagy ahogy ? mondta, "hasonlatosabbak a régi ?sökhöz", és kialakította "saját típusú ír farkasát". Graham kapitány tenyésztési stílusát leginkább állhatatosság jellemezte. Pontosan dokumentálta az egyes keresztezéseket és papírra vetette alapelvét is, miszerint "rendíthetetlenül törekszem olyan kutyákat keresztezni, melyek magukon hordozzák az ?si ír farkas bélyegeket, nem pedig véletlenszer?en hozom össze az egyes tenyészkutyákat". Két kutyáját kivéve, melyeknek ereiben csak szarvasagár-vér csörgedezett, szinte minden kutyája leszármazottja volt Old Donagh Ballytobinnak, mely nagy valószín?séggel a kor egyetlen tisztességes ír farkas szukája volt. Graham kapitány egyéb híres kutyái voltak még Ch. Sheelagh, Ch. Dhulart, Ch. Oleary.

Ch. Sheelagh-ot a kor "kutya-kritikusai" - ez kb. 20 évvel Old Donagh "érája" után lehetett - úgy jellemezték, mint "olyan impozáns, nemes megjelenés? kutya, mely tenyészetének, s?t az egész kutyatenyésztés díszére válik". E kutyát, fiát és közvetlen leszármazottaikat a kés?bbiekben gyakorta keresztezték egymás közt a célból, hogy Ch. Sheelagh egyedülálló fejformáját megtartsák az utódpopulációkban.

Ch. Oleary, melyet még tisztán Graham tenyésztette kutyának tekinthetünk, már egy új korszak kezdetét jelenti az ír farkas tenyésztésében. E kutyaugyanis már meghaladta a 32 hüvelyket, igaz ugyan, hogy ez a 32 hüvelyk a Graham féle "egyéni" 32 hüvelyk volt, így a kutyák valóbani magassága eléggé kétséges (ford. megj.: 1 hüvelyk = 2.54 cm, így a 32 hüvelyk, a gy.k. 81.28 cm volt).

Ch. Olearynak ma is számos leszármazottja van, csakúgy, mint Old Donaghnak.

1879-ben a politikai helyzet már lehet?vé tette, hogy az Ír Kennel Club megrendezte kiállításon Dublinban már ír farkasok is szerepeljenek. Ez a kiállítás pontosan megszabta a tenyészrés további irányvonalát, mivel a közönség bizonyos kutyák láttán hangos röhögéssel adott hangot lebecsmérl? véleményének.

1885-ben Graham kapitány megalapította az Irish Wolfhound Club-ot. Egészen 1909-ben bekövetkezett haláláig tevékenyen részt vett a fajta továbbnemesítésében és népszer?sítésében. utolsó cikkében figyelmeztette az ír farkas tenyészt?ket a felel?sségre, melyet a fajta jöv?jével szemben viselniük kell. Azt hiszem, hogy ha méltóak akarunk lenni Graham kapitány emlékéhez, nekünk is meg kell fogadnunk az ? intelmeit.

Graham így ír: "A testület ne javasolja tenyésztésre a törékeny vagy gyenge kutyákat. Az ideális kutya gyors, határozott, ugyanakkor hangtalan mozgású. A mellkas legyen nagy, hogy a tüd? és a szív szabadon dolgozhasson. Javaslom a bíróknak továbbá, hogy a rövid vagy hiányos sz?rzet?, illetve a határozatlan, nem eléggé temperamentumos vagy örökletes betegségeket hordozó kutyáknak díjat ki ne adjon semelyik osztályban".

A második világháború és az azt követ? id?szak

A második világháború alatt a tenyészetek nagy része sajnálatos módon elt?nt. A háború alatt nagy volt az élelmiszerhiány, így a tenyészt?k nagy és szerencsés része is arra kényszerült, hogy kutyáinak számát a minimumra redukálja. Mivel Írország az egész háború alatt semleges maradt, itt nem okozott ilyen mért? pusztítást a háborús helyzet. Sok neves angol kutya "emigrál" ezid?tájt Írországba. Így Írországba került az egész Cooalfin és Ballykelly kennel, az Eileen Lait tulajdonában lév? of the Fianna kennel, a Mrs. Wagner tulajdonában lév? Devlin kennel és Elsie Lachford of Tralee kennele. Ez utóbbi kennel megmaradt egyedeib?l alapította meg Mrs. James a világhír? Boroughbury kennelt.

A háború után elengedhetetlenné vált a vérfrissítés. Amerikába sok jó kutyakerült ki, melyekb?l eredményes kennelek alakultak, mint például a Cragswood, Ambleside, Kyllibracken és Kihone kennelek. Miss McGregor ajándékképpen küldte el az óhazába Rory of Kihone nev? szukáját, amely magán viselte a fent említett kennelek legjobb fajtajegyeit. Így ez a vérvonal bekerült a Sulhamstead, Eaglescrag és Sanctuary kennelekbe Angliában és a Ballykelly, Nendrum, Ballytobin, és Killykeen kennelekbe Írországban.

A tenyésztés nagy lendületet vett. Sok remek felépítés?, óriási méret?, elegáns mozgású, jó harapású és sz?rzet? kutya látta meg a napvilágot az ír farkasok történelme szerinti harmadik aranykor elején.

Most, harminc év múltán az ír farkas tenyésztés újabb fordulópontjához érkezett. Sajnos a "gy?zni mindenáron" szemlélet vált uralkodóvá, ami a fajta leromlásához és az eredeti ?si ír farkas háttérbeszorulásához vezetett. A tenyészetek java része olyan emberek kezében van, akik nem tartják tiszteletben az ír farkas tenyésztés ?si hagyományait.

A fajta jöv?je a mi kezünkben van. Úgy kell folytatnunk az ír farkas tenyésztését, ahogyan azt a nagy ?sök képzelték és tették. Mi nem alapítói vagyunk egy ügynek, nevezetesen az ír farkas tenyésztésének, hanem pusztán folytatói e nemes, történelem el?tti id?kbe visszanyúló hagyománynak.

A XXI. század tenyészt?inek is arra kell törekedniük, mint ír el?deinknek, akik kialakították e nemes fajtát. Legszentebbül szem el?tt kell tartani, hogy az eljövend? ír farkasa, csakúgy mint a múlté volt, legyen nagy méret?, nemes és tiszteletet parancsoló, vagyis rendelkezzék azokkal a tulajdonságokkal, melyek a kutyák királyává teszik az ír farkast.

 

 

A kiváltó okokat két f? csoportba oszthatjuk: bels? és küls? okokra.

Leggyakoribb bels? okok:

Helytelen táplálás,vitamin, ásványi anyagcsere ellátás zavara, szukáknál tüzelési id?szak,vemhesség, szoptatás id?szaka,szervi rendellenesség miatt fellép? b?r-, sz?rproblémák. Gondoljuk végig, hogy ha mi magunk állítjuk össze kedvencünk táplálékát, akkor az az összetev?ket megfelel? arányban és mennyiségben tartalmazza-e. Ha tápot etetünk, legf?képp arra legyen gondunk, hogy négylábúnk életkorának és testsúlyának megfelel?en kapja meg napi adagját. Az egészséges sz?rzethez a kiegyenlített vitaminellátás is szükséges.

Gyakran a napi táplálék nem fedezi az egészséges b?r és sz?r kialakulásához szükséges vitaminokat és ásványi anyagokat, ezt legtöbbször H-vitamin, B-vitamin. Komplex, telítetlen zsírsav tartalmú kiegészít?kkel pótolhatjuk, többnyire kúraszer?en.

Speciális ellátást igényelnek a kiállítási kutyák.

A tüzelési id?szakban jelentkez? sz?rproblémák megfelel? tartás esetén a tüzelés befejezésével magától megsz?nnek.

A vemhesség és a szoptatás idején gondoskodjunk speciális táplálásról, vitamin- és ásványi anyag ellátásról.

Sok esetben szervi rendellenesség állhat a b?r- és sz?rproblémák mögött.

Legjobb, ha állatorvossal konzultálunk az utóbbi esetekben.

Küls? okok:

Nem megfelel? ápolás. A sz?rt kívülr?l is táplálni kell, különösen a hosszú sz?rt. Ehhez használjunk a sz?rtípusnak megfelel? balzsamokat, kondícionálókat, emellett ügyeljünk a megfelel? eszközök használatára, hiszen egy rossz kefével mi magunk törjük szét a sz?rvéget.

A humán samponok és balzsamok használatával is többet ártunk, mint használunk. Az évszakok váltakozásával párhuzamosan a vedlési id?szakban is megváltozik a sz?r struktúrája, szárazzá, töredezetté, fényevesztetté válhat.

Vegyi anyagok, szmog, egyéb károsító tényez?k következtében is felléphetnek hasonló elváltozások.

És utoljára, de nem utolsó sorban, óvjuk kedvencünket a nap káros sugaraitól, erre legmegfelel?bbek az UV-sz?r?s kondícionálók.