A bestia árnyéka

Aki szereti Lucifert, annak ajánlom ezt a verset!

 

Magányos angyal búsul, és sír,

Nem várja más, csak a égő kín.

Mi gyógyíthat meg egy fájó szívet?

Semmi. Kapott hideget-meleget.

 

Egyedül kell leélnie az életét,

Nem várja más, csak a kegyetlen, rideg vég.

Kivéve, ha lelke megsemmisül,

S a zord valóságból elmenekül.

 

De ki lesz, aki a végső csapást méri?

Lucifer. Ez nem vitás. Neki ez megéri.

Minden angyal bukásáért ő felel,

Szerelmes szeráf ebben örömet lel.

 

Követi az ördögöt a messzeségbe,

Szárnyai törnek, zuhan a sötétségbe.

Az égben harsonák harsannak fel,

Bukottként könyvelik az angyalt el.

 

Démonként hogy lehet számára élni?

Hogy fogják az emberek megítélni?

Mint egy szörnyűséges gonosztevőt,

Aki nem becsüli, csak az erőt.

 

Fáradt teste pihen, csüggedten,

És csak piheg, s piheg fülledten.

Hová lett a régi varázslat?

Már csak egy szikrányi parázs van.

 

Nem szerelmes már ő egyáltalán,

Örül, és szíve görnyed hatalmán.

Átvette feledte az irányítást a gonosz,

Tudhatta volna legbelül, hogy nem jó, hanem rossz.

 

Lucifer, aki a rabságból megszabadította,

És bebizonyította megint, hogy van elég csoda.

Az ördögök ördöge,

Ím, ezt a kört megnyerte.

Ó hatalmas Idő, kérlek téged,

Gyorsan vess ennek a kínnak véget!

Mosd el a könnyemet,

Könnyítsd meg a lelkemet.

 

Szerelmes szívemet megkínozták,

Hűvös szellememet elárulták.

Hagyd, hogy újra süssön fel a víg nap,

És ne engedd, elhagynom magamat.

 

II. Sabán szultán állandóan vígad, és ezt nem nézik jó szemmel az alattvalói. A nagy fényűzés egyszer még egyszer a hátrányára válhat. Azonban a sok mulatozás közepette ő sem számít rá, hogy végzetes szerelembe esik…

,,Nem gondoltam volna, hogy egyszer még ezt mondom, de szerelmes vagyok.”

~ Sabán

 

A forró sivatagi homokban, II. Sabán szultán ébenfekete lován léptetett. Beért a palotájába, és örömmel vette tudomásul, hogy a vacsora elkészült. Levetette díszes kaftánját, és leült a földre.  Az étel mellé táncmulatság is dukált, mivel az uralkodó igen szeretett vigadni. A háremhölgyek felsorakoztak, és kezdődhetett az ünnepség.

-  Szultánom! – oldalazott felé Mohamed aga. – A válide haldoklik.

-  Micsoda? – állt fel a férfi, és elfutott a táncoló lányok mellett.

Ahogy az édesanyja szobájához ért, az őrök látható gyorsasággal félreálltak, és beengedték.

- Drága fiam! – nyögte ki az idős asszony, és felemelkedett az ágyából.

- Anyám! – kerekedett el Sabán szeme. Ijedségében nem tudott szóhoz jutni.

- Ne felejtkezz el róla, hogy az Oszmán Birodalomnak trónörökösre van szüksége! – mondta az utolsó szavait a nő, és örök jobblétre szenderült.

A szultán sírva borult édesanyja holttestére, és maradt is volna ott egészen reggelig, ha nem szólítja a kötelesség.

A Boszporusz partján lázadás tört ki. Ezzel szemben az ellenséges haderőt legyőzték, és a Birodalom újra virágzott.

Sabán rossz szokásához híven visszatérhetett mulatozni. A háremhölgyek ismét felsorakoztak, és kezdődhetett a tánc. Kék, zöld, lila… mindenféle színben pompáztak a selyembe öltözött lányok. A szultán csak szórakozott, és nem törődött semmivel. Szerette volna elfelejteni az édesanyja halálát, több-kevesebb sikerrel.

Zambak, a lilaruhás nő közelebb ment hozzá, és a férfi orra előtt lejtett, nagyon feltűnően. Az uralkodónak leesett az álla, ezért megkérte, hogy csatlakozzon az étkezéshez. Ezek után a kék ruhás nő is közelebb lopakodott, és már ketten ültek Sabán körül. A nők versengtek érte, mivel a szultán nagyon jóképű volt. Hollófekete haja csillogott a sivatagi napfényben, és kék szeme erőteljes kisugárzást adott neki, és nem mellesleg rengeteg sármot.

Valdon, a smaragd óriásgyík a havas bérctetőkön át szárnyalt a magasban.  Átrepült a meredek sziklák között, majd hangos szárnysuhogással leereszkedett a fennsíkra. Körülnézett, de nem látott senkit, aki arra tévedt volna.

Tiszta a levegő – gondolta magában.

Bemászott egy barlangba, amiben sötétség uralkodott.  A homályt észrevéve, fújt egyet, és pikkelyes orrából gőz tört elő.  Lábai hangos koppanására a kövek meg-megrezzentek a sziklafalban. Kitátotta a száját, és hatalmas lángcsóva emelkedett a levegőbe, ami megvilágította a lyukban rejtőző milliónyi drágakövet.

- Az enyém! Mind az enyém! – üvöltötte öblös hangon, de szavait elfújta a rideg téli szél.

- Val! Nem hittem, hogy itt talállak… - nevette el magát egy gyönyörű hófehér hajú nő a barlang bejáratához támaszkodva.

A bestia hátrafordult, és megpillantotta Jégvirágot, ahogy őt figyeli. Mérgében közelebb merészkedett hozzá, és kizavarta a helyiségből. Ezután, annyira dühös lett, hogy a két markába fogta a nőt, és mély hangján figyelmeztette:

- Nem akarlak még egyszer itt meglátni!

- Miért? Mi lesz, ha mégis idetévedek? – incselkedett a nő a sárkánnyal.

Valdon nem mondott semmit. Úgy gondolta, jobb, hogyha visszafogja magát. Visszaváltozott emberré, és elengedte az áldozatát.  

Jégvirág megengedett magának még egy kacajt, majd síri csendben távozott. A férfi pedig kipirult arccal, és villogó szemmel nézett utána. Megszorította a követ, amit a kezében markolt, és belesüllyesztette a zsebébe. Ezt a példányt tudta csak kihozni a barlangból.

Átváltozott sárkánnyá, és felemelkedett a magasba. Átrepült a felhők felett, és összerezzent. A távolból visítozások, és üvöltözések zaja hallatszott. Ez nem lehet igaz – idegeskedett. 

Lenézett, és az alatta lévő falu népe ordítva menekült az erdő felé. A fekete lovagok, akik az emberekre támadtak felgyújtották a házakat, és elhajtották a lovakat. Már csak ez hiányzott…  - így Valdon. Leszállt egy öreg tölgyfa mellé, és a távolból figyelte az eseményeket. Előhúzta a nadrágjából a rubint, amit rejtegetett, és egy varázsigét mormolt az orra alatt a sárkányok ősi nyelvén. A vész hirtelen elállt, és a lovagok holtan rogytak össze. Szép – mosolygott a férfi, majd visszasüllyesztette a drágakövet a zsebébe.

Lassú léptekkel elindult a király felé, aki egy távoli, ámde annál inkább fényűző palotában lakott.

Amikor odaért, örömmel vette tudomásul, hogy a vár lakosai békésen teszik a dolgukat. Senki nem kérte rá, Val mégis védelmező szerepet játszott. Ezt a tulajdonságát az uralkodó is igen jó szemmel nézte, olyannyira, hogy olykor-olykor meg is jutalmazta egy-egy hőstettéért.

- Jó napot, felség! – köszönt illedelmesen, amikor bejutott a trónterembe. Ezek után egy sármos mosollyal az arcán meghajolt.

Az őrök egymásra néztek, lándzsájukat összezárták, és folytatták tovább a néma szolgálatot.

- Köszöntelek, bátor Valdon! – örvendezett a király, és felemelkedett a trónszékéből.

- Rossz híreket hoztam – kezdte a mondókáját a sárkány.

- Barátom… ne keseríts el! – fagyott az arcára a vigyor a királynak.

- Az egyik falvat lerombolták a fekete lovagok – tájékoztatta az idős urat.

- Ez nem lehet igaz! Már megint? – XIII. Castor szeme elkerekedett.

Ekkor felállt a székéből a teljhatalmú uralkodó, összehívta a királyi tanácsot, majd eltűnt a dolgozószobájában.

Eközben Valdon átment a palota baloldali szárnyába, és megint összefutott Jégvirággal. Immár teljes jóindulattal beszélt hozzá. Csakhogy, amikor a barlangban voltak, eluralkodott rajta a kapzsiság.

A nő a felesége volt, aki szintén képes sárkánnyá változni. Azonban ő nem smaragd, hanem fehér színű.

A nap a horizonton túl járt már, és mindenki a lefekvéshez készülődött a palotában. Ám Valdon nem ezt tervezte. Visszaosont a barlangjához, és kicsempészett még egy varázserejű követ.

Minden egyes drágakő, más, és más tulajdonsággal rendelkezik. Az egyikkel százak pusztulnak el, a másik gyógyít, a harmadik pedig megmutatja a jövőt. Most a gyógyító kőre került a sor.

- Mi a baj? Olyan gyötört képet vágsz… - kérdezte Jégvirág a férfit, amikor az visszaért az éjszaka közepén a hálószobába.

- Nincs meg a harmadik kő. A rubin, és a smaragd megvan, de a zafírt sehol sem találom – felelte nyúzott arccal.

- Szerintem valaki ellophatta – gondolkozott a nő. – Nem lehet, hogy a fekete lovagok…

- De. Szerintem is.

A hírhedt sötét középkorban

Élt egy király, ki örömöt lelt a borban.

Nagyszakálla fehérlett

Úgy csúfolták egyre kevélyebb lett.

Szolgái, s ő maga folyton folyvást tivornyázott,

De úgy, hogy még a kastély is elázott.

Egy lánya volt éppen, Rosiena

Ki hű férjre vágyott volna…

De nem akadt kérő, ki megfelel

,, Mindtől a hideg lel!”

Mondta gúnyosan, s nevetve

Így bizony sosem lesz szerelme…

Eközben a szomszéd királyságban

Igen, ott a szomszédságban

Lakodalmat ültek

A népek csak úgy gyüttek.

,, Én is menni akarok!” –

Ripakodott Rosiena - ,,Itt nem maradok!”

Felhúzták a kocsi ajtót

Kastély elébe fogták a hintót.

Rose kiszállt és körülnézett,

Sosem látott még ilyen szépet.

A herceg, a királyfi lépett elő,

S szőke haja, mint a drágakő

Úgy csillant,

Azúr szeme pedig villant.

Ro játszott a fürjeivel, mosolygott

És ott egyhelyben toporgott.

Egy nő lépett e herceg mellé

Ez nem vállhatott csellé.

- Bemutatom az ifjú párt! –

Harsogott a pap, s várt.

- Senkinek ellenvetése? –

Hangzott a kérdése.

Rosie hezitált

Majd valami rögtön kitalált.

Elájult. Legalábbis úgy tett

Nézzük a végén ki nevet?

- Szegény lány! – kesergett az úrfi

Ide biza’ orvost kell hívni.

Meg is érkezett felajzva

- Nincs ennek semmi baja…

Kiderült a turpisság, Rosiena vörös lett,

Így várjon kérőt, ha addig öreg nem lesz…

Egyedül a sötét űrben,

Csak tűrtem, és tűrtem...

Nem volt semmi csak én,

Körös-körül a fekete éj.

Gondolatom létrehozta a Kozmoszt,

Ahol pedig minden csillag forgott.

Nem voltam már egyedül,

De arcomra a bú mégis kiült.

Minden egyes ember, ki szeret

Az általában egyedül nem lehet.

Így voltam hát én is,

Kellett egy nő végülis.

Teremtettem a semmiből,

S egyszerre megjelent ő.

Egyáltalán nem gondoltam volna,

Hogy nem leszek boldog soha.

De ekkor történt az, ami.

Újdonsült nejem mit talált ki!

Idehallgassatok, mesélek!

Hosszasan és búsan regélek.

„Arthúr gyermekeket akarok,

Különben én mentem meghalok!”

Nem sokat gondolkodtam, emiatt

Teremtettem egy lányt, s egy fiat.

A lány neve Norett lett,

Amit anyja a szájára vett.

A fiú pedig Gáda,

Annyit tesz Szemétláda.

Hogy miért hívták így?

Fogyatékos volt, mint a légy.

Így éldegéltünk békében,

Nejemmel, Norettel, és szegénnyel…

Egyszer csak arra lettem figyelmes,

Egyik gyermekem jelenléte igen terhes.

Na, ki volt az? Kitaláljátok?

Igen ő. (Gáda) Ő az egyetlen, akit ki nem állhatok.

De hogy is mondhatom ezt?

Ő a fiam, nem vicces ez.

Szóval, ahogy éltünk

Semmi volt a létünk…

Erre hát megalkottam a napot,

Eközben Norett egy szidást kapott.

Ugyanis dobálózott a kőzetekkel

Egészen addig játszott ezzel,

Mégnem létrejött a Föld.

Nem tudom, ez az ötlet honnan jött?

Biztos engem látott,

A csillagot hogyan csinálom.

Lányom egy szót sem szólt,

Kit az apja úgy letolt.

Később… meglettek az emberek.

Mindenkibe engedtem egy lelket.

Szegény Norett azonban

Oda vágyott. Nagyon nagy

Gond volt ez nekem.

A Földre nem engedhetem.

Azonban addig - addig kérlelt,

Leküldtem, míg nem.

Ember lett belőle,

Nem sokat hallottam felőle.

Olyan mérges lettem,

Kavargott az egész lelkem.

Egyetlen gyermekem,

Akinek hasznát vehetem.

Aki társam lehet a teremtésben,

Szívem forog véres késben.

Szerelem lángja lobbant,

Bűnös érzés magja fogant.

Hatalmába kerített az érzés,

A lányom egy igazi szépség.

Senki sem hallott eddig beszélni az emberek közül,

Aztán hozzászóltam Noretthez, ki elhagyott bűnből.

Jaj, Istenem! Az emberek semmit sem tudnak!

Egyet, s mást sem. Mind csak ugatnak!ˇ

„Norett, figyelj! Gyere vissza!”

S ő döbbentem hátrált vissza.

„Nem megyek sehova!”

Teljesen elszomorított, hogy ezt mondta.

Így hát jósoltam neki:

„Ha elfogy a Hold, ami sajtból van

A Nap se lesz már – gondoltam.

Az emberek lelke megsemmisül,

Amint ez fényes csillag kisül.

Te leszel egyetlen társam, s szerelmem

Ki egyedül segíthet teremtenem."

Bús arcodon,

Pereg a könny,

Enyémen nem látszik,

Csak a közöny.

Olyan vagy, mint

A rózsa, szép

Egész, kerek, piros.

Azt gondolom nem én

Voltam, boldogságod

Elrontója. ,,Elmehetsz!"

Mondtam fájdalommal,

S kétkedve elmentél

A messzeségbe. El.

Havas a bérc

Oly magasra érsz.

Zengő háborúban,

Vad, dúló csatában

Egy hős derengve látszik,

Ki kardjával úgy játszik,

Mint kisgyermek a sorssal,

Oly lendülettel, és gyorsan.

Bátran kaszabol,

Habár aranyból

Van a szíve, és

Forog benne a kés.

De nem azért, mert sebesült,

Hanem, mert szerelme rosszul sült

El. Három éve már,

Hogy az a szűz leány,

Kiért hevesen vert a szíve,

Játszva tőrt döfött bele.

 

Férjhez adták a lányt,

Ki már kijárt minden iskolát.

Egy szép beszédű,

Sima nyelvű

Költő vette el.

 

Mikor ezt a hős megtudta,

Örök némaságot fogadott.

Hogy lehetett ilyen balga?

Hogy szíve olyanért epedett,

Ki rá szemet sem vetett.

 

Örök némaság,

Mely lehet léhaság

Nem tenni semmit,

Vörös rózsát venni,

Vagy svájci csokit enni,

Lehetetlen így lenni.

De hősünk kibírta

Csak bírta a kínt, a

Szerelméért.

És néhány év után,

A csata, és háború után,

Hazajött.

Nem támogatta senki,

Nem is volt mit enni.

Így betért legjobb barátja házába,

És ránézett a ráncos szoknyára.

A ruhában Ő volt ott,

Ki kikosarazott.

A férfi állt döbbenten,

,, Én legjobb barátomhoz jöttem!”

Szólott, és tovaállt,

Hová lett a régi, szép leány?