smart crime

Az élet lassanként, de visszaállt a rendes kerékvágásba.. Előadtuk Lily-éknek hogy Cane CIA ügynök, és fogságban volt, illetve a nyílvánosság előtt, ő volt Clay Williams, az eddig ismeretlen ikertestvér... minden olyan volt mint egy béna krimiben, de végül is összejött minden. Nem voltunk többé már gyerekek, mások előtt, de Cane és én sosem értük el, egy érett kapcsolat alsó határát sem... Vicces volt, hogy míg Cane párezeredik születésnapját ünnepltük az előző évben, nekem még csak a 23 életévet sikerült megütnöm... De azt hiszem ő sosem változik... Vagy mégis. Történetesen a szüleinél vendégeskedünk. Miután kiderült, hogy Cane él, a szülei követelték, hogy látogassuk meg őket... számomra most derült csak ki, mennyi meghívot dobott Cane a kukába, illetve hogy egyáltalán élnek a szülei.Kissé ideges voltam, mert az anyukája velem egyidősnek tűnt, az apja, pedig csak egy kicsivel tűnt korosabbnak Cane-nél. Én Cane oldalán ők pedig velünk szemben álltak, mire végre megtörte a nő a csendet.

- Már nagyon vártunk! - mondta lágy kedves hangon. A férfi mosolygva helyeselt, mire Cane leintette őket. 

- Ne erőltessétek... - mondta nyugodt hangon, majd elindult egy hatalmas terem felé. Vajon mi lehet ez a jégszikla, ami Cane a szülei és közénk helyezett amint megszólalt? Kedvesnek tűnnek... Mind kaptunk kávét, mint egy jóravaló brit családtól el is várható, majd egy kanapén üldögélve néztem a szülőket, ők pedig két fotelből engem. 

- Milyen aranyos lánynak tűnsz Clare kedves... - mondta végül a nő. - És milyen kifejezetten a finom az...- Cane hirtelen felkapva a tekintetét, elnémította a nőt, aki pedig egy megadó mosollyal magába szórította a mondat végét. Nyeltem egyet, és kellemetlenül erőltetett mosolyt formáltam ajkaimra. 

- Rengeteget mesélt Cane önökről... - hazudtam, hogy oldjam a helyzetet, mire hallottam hogy szarkasztikusan felnevet egy rövid időre, de nem cáfol meg. A szülők úgy néznek rám, mint akik nem hiszik el hogy igazi vagyok. 

- Mennyi ideje is vagytok együtt? - kérdezte a férfi végül, én pedig Cane-re néztem, hátha tudja. 

- Hát ha... ha valentinapot nézzük, és beleszámítjuk azt a 3 évet...akkor körül belül 4 és fél éve... és beleszámítjuk, mert Clare nem volt együtt senkivel akkoriban. - válaszolt Cane kissé elgondolkozva. A nő meghökkent.

- Szóval, ti egy házban éltek, 1,5 éve? - kérdezte meg mintha nem hallotta volna amit előbb mondott a fia. - Úgy értem... egész nap együtt vagytok, nem csak khhm.. éjszaka? - kérdezte óvatosan. 

- Nos, én nyomozó vagyok, ezért  a délelőttöt, minden második nap a munkahelyemen töltöm, de amúgy igen, egész nap együtt vagyunk. És van egy cicánk. - mondtam mosolyogva. Őt nem hozhattuk el, így Lily-re bíztam a hétvégére. 

- Nos Clare... le vagyunk nyűgözve. - állapította meg végül egyszerre a két szülő. Meglepetten néztem. - Azt hiszem pár száz éve volt itt utoljára Cane... Akkoriban, még 5,000,000 dollár értékű pénzösszeg volt a fején, vámpírok között természetesen... - Láttam hogy Cane nem repes az örömtől, hogy az anyja ezt a témát hozta fel. - Kicsit nehéz kamasz volt, és attól tartok ezt másokon élte ki. Ráadásul mindig is gyűlölte az embereket... - magyarázza az anyja. 

- Én nem vagyok ember... - emlékeztettem. 

- De az voltál... miért változtatott volna át, kis butus? - nevett fel a nő, mire egy szarkasztikus mosoly kúszott az ajkamra. 

- Ez egy hosszabb történet... - vakartam meg a tarkómat, de láttam hogy Cane dacosan elpillant apja szemkontaktusa elől, mire az elmosolyodik. 

- Kettőtök gondolatai kissé különböző sztorit állítanak... - nevetett fel a férfi. Szóval ő is tud ilyet? Várjunk csak... hogy hogy különfélét. Felvontam a szemöldökömet. 

- Látom Will nem beszélne szívesen arról az aprócska tényről, hogy nem véletlenül hagyott életben... - nevetett fel a férfi. 

-Tessék? - Cane továbbra is leszegezte a tekintetét, majd rágyújtott, mintha nem mondott volna senki semmit. - Azt mondtad, hogy azt hitted elvérzek... - ismételtem meg a kérdést másképpen, mire mindkét szülő felnevetett.

- Ah kicsim, ha meg akarta volna hogy hallj, nem ülnél itt... - csóválta meg a fejét az egyikük. Cane egy hangot sem adott ki. 

- Bevallom kissé kellemetlen így 3 gondolatolvasóval egy teremben ülni... - mondtam kissé felnevetve. 

- Akkor képzeld el milyenek voltak a családi viták... - mosolyodott el a nő. - Ez a kettő, nem azon veszekedett ki mit mondott, hanem hogy mire gondolt... - kuncogott a nő, a két említettre mutatva. 

- Lehetne, hogy mellőzzük a gyerekkoromat? - kérdezte Cane nyugodt hangon, de az anyuka figyelmenkívül hagyta..

- Képzeld Clare kiskorában még volt egy fehér nyula is amit mindenhova magával hordott... istenem de édes volt... Ha most így megnézlek, pont úgy nézel ki mint az a fehér nyuszi... - mosolygott kedvesen az anyuka. - El is nevezte, de nekünk sosem mondta el mi a neve... de együtt evett vele, sőt még a fürdőbe is hordta.. Annyira aranyos volt... - nosztalgiázott a nő, és oldalrapillantva láttam hogy Cane közel jár ahhoz a ponthoz hogy elharapja a cigarettát, amit a nyugodtnak álcázott állkapcsában tart. Nem tudtam elkerülni, hogy szélesen elmosolydjak. 

- Egy fehér nyúl? - ismételtem meg kajánul mosolyogva. - Következő szülinapodkor emlékezni fogok... - viccelődtem, mire megrázta a fejét. 

- Ez nem akármilyen fehér nyúl volt... Ez volt az egyetlen játékom aminek volt neve, na meg ilyet már nem találsz a boltban... és már nincs rá szükségem... 7 éves koromban volt... - szegezte ellenségesen a tekintét az apjára. 

- Nem mondod hogy még mindig mérges vagy ennyi év után? Csak egy játéknyúl... - forgatta meg a szemét a férfi. 

- Azt a nyulat jobban szerettem mint téged... - vágott vissza Cane nyugodt hangon. - Értelmesebb dolgokat mondott, pedig igen gyakran csendben volt játék létére... - mondta szarkasztikus mosollyal a kedvenc vámpírom... kezdem úgy érezni, ezek ketten még mindig úgy veszekednek mint 2 hét éves.

- Will vigyázz a szádra.. - szólt rá az anyja. Cane gonosz mosolyt villantott, majd felnézett rájuk, mire a két szülő hirdtelen elborzadt. - Inkább csak azt szörnyű tudni, hogy az agyad ilyesmiket tud elképzelni... - mondta az anyja reszketve a sokktól mint akik szellemet láttak, ami irónikus volt tekintve hogy vámpírok voltak. Szerencsém, hogy nem vagyok gondolatolvasó... 

- Elég legyen... - szólt rá apja, mire látszott hogy Cane nem koncentrál tovább arra amit mutatott nekik, mire mindketten megnyugodtak... úgy tűnik hármuk közül is Cane a legerősebb... 

Nem mondhatnám hogy jól ment az első beszélgetés, de talán rosszul sem... 

- Clare! - hallom meg a kedves hangot az irodán kívülről. Kimentem, mire egy hatalmas tortát nyomott Lily az arcomba, a háta mögött a többi munkatársammal, akik konfettit dobáltak. 

- Boldog 23-dik szülinapot! - mondták kórus nélkül. Hálás mosollyal néztem őket... el sem hiszem hogy több mint 3 év telt el... nem tudom miért kedvesek velem ezek az emberek. Majdnem sírva fakadtam, nem is a meghatódságtól, hanem mert megint belémhasított a felismerés, hogy mennyi ideje nincs értelme élnem. 

- És nehogy azt hidd, hogy ezt majd úgy sunyiban sírva fogaszthatod el! Étterembe megyünk mindannyian, te pedig vidám leszel! - adta ki parancsba, mire felnevettem. 

- Láttál te már engem sírni? - kérdeztem lágy hangon, mire elbizonytalanodott abban amit mondott. Az egész táraság elindult abba egy új francia étterembe. Híres volt a hely, hogy minden pincér francia akcentussal beszél, na meg minden teljesen francia... Egy hatalmas asztalhoz ültünk, körül belül... 10-en? Megjött a pincérek első csoportja, 2 emberre jutott kb. egy itteni "francia" pincér. 

- Mit óhajt hölgyem? - hallottam meg egy mély hangot. Valahonnan elég ismerős volt, de a béna francia akcentus elrontotta a zengését. 

- Nos... egy olyan hatalmas vega tálat! - magyarázta Lily a pincérnek. Én fel se néztem a férfire, csak néztem az étlapot. Nem volt kedvem semmit sem enni... aztán megláttam azt a fogást amit valentinnapon ettem még Cane-el. 

- Nos... ajánlana valamit? - kérdeztem továbbra is a papírt nézegetve. 

- Esetleg... Vannak jó boraink... azt tartják, megbocsájtóvá, és nosztalgikussá teszik az embert... - magyarázza a hang, majd hatásszünetet tart, mintha várna valamire. Szinte már tüntetésből nem nézek fel, szerettem volna eltűnni az asztaltól. 

- Én nem akarok már ennél is nosztalgikusabb lenni... tudja mit? Lepjen meg... - csuktam be az étlepot, mire mintha elégedetlen és halk morgást hallatott volna. 

- Azon vagyok... - teszi hozzá... mi baja ennek a pincérnek, komolyan, mostmár elküldöm, ha nem megy el magától, mit áll itt a fejem felett?! Indulatosan felnézek, és megáll bennem az ütő. Nem tudom hány percig ültem ott, némán nézve a pincért, akire egy műbajusz volt ragasztva. Éreztem hogy émelygek és hogy el fogok ájulni... képzelgek? Egy ideje elmúlt... mégis... akkor meg? Nem lehet... 

- Te halott vagy. - jelentettem ki magabiztosan Cane szemeibe nézve. Mindenki az asztalnál engem nézett. - Te... te rohadtul halott vagy... - ismételtem meg, de a hangom megremegett. Hogy...? Miért? Hogy kerülhet ide? Nem.. nem is ez a kérdés... igazi e. 3 év... nem lehet hogy végig élt.. Mint valami jelenést, úgy próbáltam megérinteni a fekete inget. Igazi volt. Lehunytam a szemem, beszívtam az Ő illatát, majd kinyitottam a szemem, és még mindig ő állt előttem, kezében Lily rendelésével. Nem tudtam elkdönteni pontosan mit kéne most éreznem, végül a lehető leg kevésbé normális megoldás mellett döntöttem. Felálltam, ezzel ellökve a székemet magam elól, majd akkorát bevertem neki, hogy hátrahőkölve orrához kapott, mint akit megkarmolt egy macska. Sírás folytogatott is lihegtem. 

- Nagyon... nagyon gyorsan kezdd el a magyarázatodat... - mondtam folytott haraggal teli hangon. Nem hittem el, hogy előttem áll, de ha ő az, az azt jelenti, hogy önsztánából hagyott magamra, és hagyta hogy 3 évig önmarcangoljak.

- Az életed volt a tét... meg kellett találnom mindenkit a merénylőim közül, különben, eljöttek volna érted... Illetve, elég sokáig tartott amíg rendbejöttem... - mondhatom rövidre fogta. Az idegességet a kétségbesés és az öröm vette át. Mi van ha álmodok? 

- Elmondhattad volna... - suttogtam erőtlenül. - EL kellett volna MONDANOD... - ismételtem meg, most kijelentően. 

- Ha megláttak volna a közeledben, vagy ha te elkezdessz keresni, veszélybe kerültél volna... Sajnálom. - hangja nyugodt volt. A szívemben már nagyon mélyre eltemettem az összes dolgot amit szerettem benne. Nem tudtam kezelni a helyzetet, pedig már egy ideje arrébb húztam az asztalunktól. 

- CLare... már elég nagy... mindig tele eszi magát... de délelőtt nincs kivel lennie, így rendszerint szétrágja a párnák szélét... - kezdtem el random dolgokról beszélni, majd eszembe jutott a temető. - te ott voltál a temetéseden! - néztem rá ledöbbenten. Halványan elmosolyodott.

- Azt kívánom bár ne lettem volna... nem tudom neked fájt jobban beszélni rólam, vagy nekem nézni, ahogy próbálkozol, de szörnyű érzés volt nézni mit tett veled ez az egész... reménykedtem hogy új életet kezdessz... csak veszélybe sodorlak... de mikor ellvartam az utolsó szálakat is... nem tudtam megállni hogy eljöjjek érted. - fejezte be. nem akartam megölelni, valahogy az egész olyan idegen volt. 3 év... 3 rohadt év. 

- Nem ígérem hogy onnan tudom folytatni ahol abbahagytuk. - szólaltam meg. - Nem tudom elmondani mennyire hiányzotál, te seggfej... és irónikus, hogy annyi dolgot akartam elmondani, de most hogy megint itt állsz előttem, elmegy a hangom... - nevettem ki saját magam. Közelebb lépett hozzá, és fejemre tette a kezét. 

- Boldog, 23.-at kislány.. - suttogta. - Nem akarok öntelt lenni, de szerintem felülmúltam a többiek meglepetéseit. - vigyorodott el. A vicc kicsit erős volt, így belebokszolt mellkasába, de mosolyogtam. Ő sosem volt semmit komolyan venni, szóval nem lepődök meg, hogy a halálának színlelésén nevetgélünk. 

- Ha következőleg fájdalmat tervezel okozni, válaszhatom a pincés módszert? - kérdeztem erőtlen hangon felnevetve, homlokomat felsőtetének döntve. Felnevetett.

- Nem vállalok több heg-tetkót, a többi úgysem sikerülne olyan jól mint az első... tudom hogy pillanatnyilag téged hidegen hagyott, de nagyon nehéz egy ilyen aprólékos ábrát késsel rajzolni. - magyarázza, mire a morbid viccen megint felnevetek. El sem hiszem hogy itt van. 

- Lehet azért olyan nehéz, mert valakinek a hátába rajzoltad, aki közben ficergett... - jegyeztem meg. 

Az eséte aztán úgy alakult, hogy A barátaimtól elbúcsúsztam fejfájásra hívatkozva, és kimentünka  régi tetőnkre, nézni a holdat. Egymástól kimért távolságban ültünk le, mire a csend megtörése nélkül, elővettem a karkötőt, és átnyújtottam neki. 

- elejtetted. - mondtam röviden. 

- Igazából, direkt dobtam le, hátha ebből rájössz hogy élek... de nem vagy te elég optimista ehhez.  - borzolta össze a hajam, elfogadva az ékszert. 

- Ha máskor meg akarsz védeni, csak maradj velem, oké? - motyogtam halkan, mire elmosolyodott.

- Az évek alatt, milyen nyílt lettél... - villant rám egy gonosz mosolyt. - Na és mi mindent akartál nekem elmondani kislány... itt vagyok, most ne vesztegesd el a lehetőséget... - vigyorgott élvezve az abszurd helyzetemet. 

- Olyasmik voltak a fejemben, hogy mindenem te vagy, és hogy a rohadt életbe ne merj mégegyszer meghalni, na meg hogy szeretlek, de mostanra már inkább csak a "rohadj meg" rész maradt meg... - viszonoztam gonosz mosolyát. 

- Clare... Clare... el sem hiszem, hogy van rajtam kívül még valaki a világon, aki ezt a "teljesen átlagos" eseményt, képes így lereagálni... Na de... a kérdés, hogy visszaköltözöl e. - Nézett rám. 

- Nos... mindenki halottnak hisz téged, ez nem lenne kicsit fura...? Egy milliomos vagy, nem jelentheted ki hogy mégsem vagy halott, miutána  fél világon közvetítették a temetésedet... - forgattam meg a szemem.

- Nevet változtattam, és... majd azt mondom volt egy testvérem... aki én vagyok, szóval a cég tulajdona nem az enyém többé... na valami ilyesmi... - mosolygott. - Be kell valljam, erősen az idegeimen ugráltál, azzal hogy nem ismerted meg a hangom. - vigyorgott a képembe. 

- Nos én inkább csendben maradnék, ha ennyire rossz lenne a francia akcentusom... - gúnyolódtam.

Talán... talán őrült vagyok, és talán, a legtöbb ember nem vette volna ezt úgy ahogy én.. de nekem mindegy volt, mi történt, amíg ő megint velem volt. Olyan volt mintha egy rémálombüól ébredtem volna... végre.

Egy fekete nadrág, és egy fekete ing volt rajtam. Egy fekete ing, amit egyszerűen betűrtem, majd esernyű nélkül kiszálltam a fekete autóból ami elhozott ide. A fekete a gyáz színe, és a halálé... számomra nem az volt, számomra az éjfekete haja volt, amit sosem volt hajlandó rendesen megötörlni zuhany után, és amiből emiatt csöpögött a víz órákig, amíg rá nem szóltam. Nekem a fekete azt a sötétséget jelentette, amiben először láttam, a fekete bőrkesztyűt, a fekete ingjeit.  Zuhogott az eső, mint minden valamire való temtetésen, rajtam kívül mindenki egy esernyővel állt a jelképesen elhelyezett sírkő körül. Nem bámultam lehajott fejjel a sírkövet, imátkozva mint a többiek (pedig több vámpír is jelen volt), inkább felidéztem hogy milyen őrülten nézhettünk ki mikor együtt sétáltunk haza az esőben, vagy milyen boldog voltam, hogy inkább szétázott egy padon, mintsem hogy egyedül hagyjon. Hiányzott. És ezen semmi sem változtathatott. AZ idő sem. A halála után 1 hónappal rendezték ezt a hallotti tort, de nem volt sok értelme. Ő sokkal többet érdemelt volna, sokkal másabban. Neki élnie kéne. 

- Mrs. Lune. - hallottam meg immár ismétlődően a nevemet... beszédet kellene mondanom, annak ellenére, hogy sírás nélkül egy szót sem fogok tudni kinyögni róla. Felléptem a kis emelvényre, melyen beszélni kellett.

- Szívesen elmesélném... mennyire jó ember volt, és hogy mennyit, vagy mit jelentett nekem... - kezdtem halkan, ajkamba harapva megállítva a szipogást. - De nem lennék rá képes... - mosolyodtam el halványan. - Önök közül nem tudom hányan ismerték, de... Ő tényleg olyas valaki volt, aki... akiért megérte lenni. Csak simán az hogy ő ott volt... nekem mindent jelentett.. - ki gondolta volna hogy ezek a dolgokat, csak akkor tudom elmondani már mikor ő már nem hallhatja... nyálas... de ez az igazság. Ez volt mindvégig... de elég gyáva voltam hogy elhallgassam. - Neki... neki most itt kéne lennie. Az a fajta ember volt, aki a halálra, is csak egy féloldalas baráti mosolyt villantana... Neki... itt kellene lennie. - ismételtem meg halkan. A közönség aggódva figyelt engem, egy részük együttérző volt, a másik felük tetette, de egyik csoport sem érdekelt igazán. Senki sem. Leléptem az emelvényről, és a pap tovább mondta a hülyeségeit... hogy lehet egy vámpír temetésére, papot engedni? Ez már nevetséges... 

Mire végetért a ceremónia, rengeteg felesleges beszélgetést kellett lefolytatnom, ismeretlen emberekkel. Ahogy oszlott a tömeg, csak egyetlen alak maradt. Rövid fekete szoknya  takarta el gyönyörű és hosszú lábainak egy kicsi részét, felsője fekete volt, és be volt tűrva, és féloldalas kalapjából fekete csipke lógott, amely alig engedte láttatni arcát, illetve vérvörös rózsát. Bárhol felismertem ezt a tökéletes női ideált... Jane hasonló némán állt és bámulta a az esőt, nem volt nála esernyő, és bár halk volt, hallottam hogy sír. Nem volt kérség afelől hogy észrevettük egymást, de nem éreztem magamban elég erőt, hogy beszélgessünk közös szerelmünkről, főleg, hogy az említett miattam halt meg... értem halt meg. A tömeg lassan haladt el mellettem, majdnem fellökve, mert egyedül én nem mozogtam. Az eső csak zuhogott, mintha helyettem is sírna. Ahogy kiűrült a temető ezen területe, a füvet kezdtem el nézni üveges tekintettel. Szinte éreztem az ő illatát. A fűben valami megcsillant, és mivel jobb dolgom sem akadt, leguggoltam és felvettem az apró karkötőt. Könnyek szöktek a szemembe, és az azok által képzett vízes rétegen keresztül bámultam a kulcsocskát, ami a nyakamban lógó szívhez tartozott. Itt kell lennie... nem lehet véletlen. Itt kell..A lehető leggyorsabban a tömeg után ruhantam, de azok szétszéledtek, a fekete kabátok és esernyők százai eltűntek a szemem elől. A karkötőt szorítottam, de már nem éreztem Cane illatát sehol sem. A realitás lassan hasadt belém, hogy a valentinnapi karkötő-nyaklánc párok nem ritkák, így bárki másé is lehet...Megint csak a varrataimat tépem fel... Sóhajtottam. 

- Eredetileg... kissé... nem is kissé... meg akartalak ölni. Nem mintha most nem gyűlölnélek... - hallottam meg a továbbra is fellengző, de feletébb megtört női hangot, ami a sírástól folytott volt.  - De... rájöttem, hogy képes volt érted feladni az életét... és csak ez a fontos. Az hogy én gyűlöllek nem változtat a tényen, hogy az akit mindennél jobban szeretek, pedig téged szeretett... így nem fogom hagyni, hogy a te erőtlen személyiséged miatt, hiába haljon meg. Meg foglak védeni, amikor kell... csak tudd... nem azért teszem mert egy kicsit is számítassz nekem... Hanem mert ő így akarta. - szarkasztikusan elmosolyodtam. 

- Kétlem, hogy meg akart értem halni.... én sokkal inkább úgy látom, hogy a vámpírok seggfejek, akik megölték a trónjárért, az egyetlen valakit, akire szükségem volt. És rohadtul úgy látom, hogy azért történt ez, mert nem hagytak neki választást, és rosszkor volt nem eléggé önző... szeretnék helyette halott lenni, de nem lehet. Ő már halott, és ezért azért van mert akik megölték, rosszak. Nem vicces? Ő halt meg, miközben a többiekkel van a gond. - úgy festhettem, mint egy megzakkani készülő depressziós kislány, aki percekre van attól hogy legyilkoljon egy csapat embert. - Szóval Jane, menj és légy továbbra is az, aki vagy. Nincs szükségem rád. Már halott, nem kell semmit sem tenned, csakmert szerinted ő azt tenné... mert te sosem leszel ő. - ezzel sarkon is fordultam, majd a kocsi felé igyekeztem. 

- Clare, mi ugyanazt vesztettük el... - szólalt meg mielőtt beszállhattam volna. Nem... ő az enyém volt... nem a miénk. Az önzőség elhatalmasodott rajtam, így valami szörnyűséget akartama fejéhez vágni. 

- Te már sokkal hamarabb vesztetted el... És te nem elvesztetted őt, hanem elengedted, mikor nem kellett volna.  - rideg voltam, és az empátia teljes hiánya volt jellemző rám a helyzetet figyelve. Beszálltam, az autó pedig megindult, a zuhogó esőben. Talán elfogult vagyok, de ahogy én láttam minden őt gyászolta... az időjárás, a napfelkelte, és a fák is. Minden... 

Különböző komoly lelkiproblémákkal küzdő "családunk" közül, talán még Clare... a macska, félreértes ne essék, volt a legértelmesebb. Mindes este velünk aludt, reggel pedig, akkor kérte a kajáját, amikor kávéztunk. Szerette a kedvenc sorozataimat nézni, hatalmas kismacska szemekkel, néhs még nyújtogatta is ujjni kis mancsát hogy elkapja a képernyőn villogó képeket. Hihetetlen hogy nőtt. Pár hete volt nálunk, de már Cane vállán is csak úgy fért el, ha teljesen összekuporodott. Rendszerint a délelőtött, az ő vállán töltötte, mikor Cane dolgozott, este pedig velem volt, hiszen akkor értem haza. Kívülről mi voltunk a tökéletes pár. A sikeres üzletember, és az aranyosan mosolygó lányka mellette, aki kontrasztosan jól áll mellette. Bár nem voltunk tökéletesek... de én... én szerettem minden hibáját. Az ember elgondolkozik rajta, hogy vajon mit tenne... mit is mondana a másiknak, ha tudná, hogy utoljára látja. Elmondaná hogy szereti? Vagy Megölelné szó nélkül? El lehet e búcsúzni valakitől, aki az egyetlen dolog volt amire szükséged van? Mikor reggel kiléptem az ajtón, és elindultam az irodába, nem sejtettem, hogy az én egyszerű, és feletébb semmit mondo "elmentem" szócskám, lesz az utolsó dolog ami mondhatok neki. Ha most... ha most visszacsinálhatnám... még rengeteg dolgot kellett volna elmondanom neki! 

4 órával hamarabb

 

Caitly, Lily egyik barátnője is velünk kávézott ma. Kicsit álmosnak tűntek mindketten, de lehet, hogy csak én voltam feldobva. 

- Olyan kiegyensúlyozottnak tűnsz drágám...- mondta büszke mosollyal Lily - Sosem láttalak még ennyire... ragyogni a vidámságtól! - nevetett fel, hisz a hajam színe miatt a napon mindig mintha ragyogtam volna. Nem ellenkeztem, tényleg boldog voltam. Néma mosollyal kinéztem az ablakon, és kávéztam a barátnőimmel, és tudtam, hogy nemsokára újra láthatom, életem szerelmét, aki a világ leggonoszabb lénye címét is egyúttal kiérdemelhetné... Minden... tökéletesnek tűnt. Azon gondolkodtam, hogy a változatosság kedvéért, elmondok pár dolgot neki ma, az érzéseim közül, és talán azt mondom neki hogy "szeretlek" az "utállak" helyett. Miért körülötte jár most a fejem egész nap? Vagyis.. inkább most... mi a...

Pupillám kitágult, a félelemtől, és a pániktól, rájöttem, miért rá gondoltam, Cane vérének a szaga belengte az egész várost, egyre erősebben, és nem téveszthettem össze... ha valaki én ismertem ezt az illatot. Szó és magyarázat nélkül felálltam a helyemről, és hazafelé kezdem el rohanni. A lépcsőház ajtaja ki volt tépve a helyéről, a szívem és a lélegzetem zakatolt, pedig ezek közül egyikre sem volt szükségem. Felrohantam a lépcsőm, a lakás ajtaját betörték, a macska pedig keservesen nyivákolt a kanapé mögött.

- Cane?! - ordítottam fel, várva a válaszát, de meg sem szólalt. Éreztem, hogy a szobában van, akkor meg miért? A macska után léptem, mikor hirtelen lehunytam a szemem. 

- Kislány, kérlek... ne nézz ide... - motyogta féloldalas mosolyával. Cane-t mintha egy csapadt felbőszült tigris támadta volt meg, nem volt rajta olyan volt, ahol nem díszítette egy mély vágás, mellkasát pedig láthatóan átszúrták. lassan felült. Mindene véres volt... magyarázat kérés nélkül ültem le mellé. Annyira örültem hogy életben van, hogy nem volt időm megkérdezni ki tette ezt. 

- Úgy tűnik, páran ellenzik, hogy együtt legyünk... - mondta mosolyogva, de én nem tudtam mosolyogni. Hogy tudta valaki egyáltalán megvágni? 

- Cane, téged utol sem érnek a vámpírok, hogy történt ez? - kérdeztem, de láttam, hogy elpillant, szóval nem fog nekem válaszolni. 

- Mondjuk azt, hogy nem csak az én fejemen volt a célkereszt... - mondta végül szemembe nézve sokatmondóan. Miattam... Megint miattam. Utáltam ezt az egészet, miért nem lehetünk egyött, ugyan már, nem a középkorban élkünk! Ajkai enyhén véresek voltak, hisz felszakadtak néhány résznél. 

- Clare... amivel leszúrtak, egy különleges ezüstötvözet, amit felhevítenek annyira, hogy oldódjon a szúrás után..- kezdte. - Ritka fegyver... tiszta vérűek kinyírására találták még ki a vámpírvadászok, de főleg a vámpírok használják... Az ezüst nem fogja hagyni hogy regenerálódjak... - fejezte meg végül, mire elszorult a torkom. 

- Igyálk belőlem, megmentelek, mond el mit kell csinálni! - ragadtam meg az ingét, kétségbeesetten, mire megsimogatta a fejem. 

- Ebédeljünk együtt... itthon. - jelentette ki, mire idegesen néztem rá. 

- Az nem fog megmenteni! - néztem rá vádlóan. 

- Nem is kell neki... jól leszek. De nem szép ahogy gyógyul egy ekkora seb... együnk együtt és utána kérlek menj el pár órára, okés? - mosolyodott el. Úgy tűnt jó bőrben van, mert felállt egyedül, de valami szörnyű előérzetem volt. De hittem neki... Bár ne tettem volna. Megebédeltünk, kapott egy kis édességet, majd elmentem otthonról, futni egy kicsit a parkba. Nem lesz nagy meglepetés számotokra, hogy mire visszamentem, már  nem volt otthon csak egy levél, amire pár csepp vér is csöppent. 

Nem akartam, hogy lásd ahogy haldoklom, kicsilány. Szerettelek volna megvédeni, de ennek úgy tűnik a legjobb módja, ha magadra hagylak. Mikor ezt olvasod... (filmes fordulat jön), már halott leszek. Egy ilyen seb regeneráció nélkül, pár óra alatt végez bárkivel... Kérlek vigyázz magadra... Nagyon kérlek. Éld az életed, ami szerettél volna. Sajnálom hogy belekevertelek ebbe az egészbe... de azt hiszem elég önző vagyok hozzá, hogy ha belegondolok, eldöntsem, újra így tennék. Több ezer évet éltem, és a) sosem írtam még ennyire érzelmes levelet b) elcserélném az egészet erre a pár hónapra. Szeretlek Clare, és mivel tudod mennyire, seggfej tudok lenni, magammal vittem a kulcsot a nyaklánchoz. Egy részről szeretném ha beleszeretnél valakibe aki ember, és élnéd az életed másrészről, a gondolattól hogy mással legyél, ölhetnékem lesz, így elvittem a kulcsot, hogy nyugodtabb legyek. 

elnézést kislány, 

                        Cane

Nem tudom... meddig ültem a nappaliban, a levelet üres szemekkel bámulva, de az biztos, hogy többször feljött közben a nap. Abban reménykedtem nemsokára beállít azzal az elégedett vigyorral az arcán, hogy csak viccelt. Hogy nemsokára megjön, és minden rendben lesz. De hiába kapaszkodtam ebbe a reménybe. Vele akartam lenni... hogy küldhetett el az utolsó óráiban? Hogy lehet valaki ennyire büszke, hogy inkább egyedól hal meg, mintsem hogy valaki lássa legyengülni. Egy nosztalgikus mosollyal az arcomon sírtam. Hangosan, nem csak szipogva, sírtam, és nem volt kedvem abbahagyni. Hiányzott. Jöjjön már vissza. Nem fogok innen felkelni, amíg valaki meg nem győz, hogy él.  

Nem tudom meddig üldögéltem a padlón, a házban aminek olyan illata volt mint neki. Hogy meddig nyávogott mellettem ételért a macska, amelyet őt fogadott be, és nevezett el rólam, CSAK hogy egyszerre hívhasson minket. Azt hiszem hetek teltek, el mire, úgy döntöttem nem fog visszajönni. Nem volt mit tennem, meg kellett keresnem a helyeket, ahol sokat voltunk, vagy fontos volt számunkra, így végiglátogattam az éttermet, ahol pincérkedett, és a tetőt amin üldögéltünk, és amin először megcsókoltam... bár azzal a szándékkal, hogy kiharapjam a nyelvét, de akkor  is ez volt az első igazi csókunk. Ide futottam ki minden reggel, és itt győzködtem magam, hogy nem szeretem. Bár ne tettem volna... Bármit megtettem volna, hogyha elmondhatom neki őszintén minden dolgomat, mindent amit valaha éreztem iránta... utáltam magam amiért nem tettem, és mostmár rohadtul késő volt. 

Másoknak a gyászt az idő enyhíti, de nekem inkább csak mélyítette a sebet... élvezetet leltem benne, hogy amint már elkezdett beforrni, újra feléptem, ellátogattam a házunkba, és a tetőhöz is kifutottam rendszeresen. Ha étterembe mentem, mindig ugyan oda, ahol Jamesel vacsoráztam, és mint egy mániákus, órákon keresztül is képes voltam játszani a Clair'de Lune-t... még a pincébe is lementem párszor, mert még rémálmaim Cane-e is jobb volt, mint hogy nem létezett. Nem voltam hajlandó beszélni róla, és éreztem, hogy lassan beketyózok, így eljártam terápiára, de semmit sem segített. Nem tudsz valakit elfelejteni, ha ő az egyetlen akire emlékezni akarsz. Nem tudtam tovább lépni, mert ő volt nekem az egyetlen, nem lesz másik, nem akarom hogy legyen. Sokat dolgoztam, mint azelőtt, letartóztattam a férfit, aki megölte James-éket, de nem beszéltem. Sokszor kaptam rajta Lily-t hogy aggódó tekintettel figyeli ahogy dolgozok. Cane temetése 3 nap múlva lesz, és a világ minden tájáról jönnek emberek, hisz rohadt híres volt... de egyikük sem tud róla semmit, csak idejönnek, hogy megmutassák milyen empatikusak... szánalmas. Cane az enyém volt, és senki másnak nem lenne joga itt lenni a temetésén, főleg, hogy elképzelésünk sincs hol a holteste. 

- Cane... - szólaltam meg miközben a szobámban üldögéltem. - Játszunk egy játékot... - suttogtam erőtlenül, az újabb síró rohammal küzdve. - Ne ... légy...halott.

- Mit tettél a macival?! - kérdeztem olyan hangnemben mint a mérged gazdi a rossz kutyát. Cane ellenségesen méregette a plüssjáték maradványait, mintha azt akarná mondani "ő kezdte". - Egy ártatlan maci! Egy plüss maci! Mi a francért tépted szét, ház mi vagy te háziállat? - kérdeztem szemrehányóan, és értetlenül. 

- Mindig azzal alszol, helyettem. Esküszöm többet ölelgeted azt a szart, mint engem... - morogta, mire leesett az állam.

- azt akarod mondani, hogy egy élettelen tárgyra voltál féltékeny? - kérdeztem lemondva egy egészséges kapcsolatról. Lassan bólintott. 

- Veled alszok egy ágyban körül belül 4 hónapja! Az hogy nem ölelgetlek, azért van mert nem egy átlozott plüssállat vagy! - mutattam példának a fejétől megszabadított macira. Makacs tekintettel félreszegte a fejét, jelezve, hogy nem bánta meg tettét a legkevésbé sem. 

- Szükségem van a közelségedre, ha ölelgetnéked van, ne ezen a szaron vezesd le.. - emelte fel a darabkákat, és egy laza mozdulattal idobta az ablakon. 

- Valami nincs rendben.. igaz? - kérdeztem halkan. 4 napja történtek meg a vallomások, de semmi sem változott gyerekes lakótársamban. Megéreztem ha valami bántotta, akkor is ha állította, hogy őt már semmi de semmi nem tudja bántani. 

- Nincs semmi... - vont vállat ridegen, és elfordult. Miről lehet szó? - Csak szeretném jelezni mit fogok tenni mindenki mással is akit a macin kívül ölelgetsz, és nem én vagyok.. - mondta komor tekintettel a gép elé ülve, dolgozni kezdett. Ez meg miről beszél? Lehetséges, hogy az zavarja, hogy az utóbbi éjszakákon illetve napokon sokáig elvoltam, és hülye kifogásokkal jöttem? Nem megcsalásról van szó, ebben biztos lehet mindenki, de neki egyenlőre nem szólhatok. Mint kiderítettem, kedvenc prostituált ismerősömtől, Jane-től, Cane szülinapja március elsején van, és ez a nap holnap lesz. Már mindent előkészítettem az ajándékához... amit szintén nehéz volt kideríteni, hogy egyáltalán szereti... nagy árat fizettem... két napja folyamatosan találkozgatok Jane-el, aki információkért cserébe, órákon keresztül lenézhet engem, egy kávé társaságában. Nagyot sóhajtottam, csak az emlékre is... de végül minden megvan, így már csak holnap oda kell adnom neki. Vajon örülni fog? Szerencsére nagyjából megtanultam a fontosabb gondolataimat rejtve tartani előtte, egy falat képzelve az elmémbe. 

- Újabban titkaid is vannak előttem...? - kérdezte nyugodt, de kelletlen hangon. - Még akkor sem zártad le az elmédet, mikor még meg akartál ölni... - rám se néz, egy cigarettával a szájában gépel. 

- Akkor nem volt sok választásom, mivel már attól összeestem ha megéreztem a véred szagát... - jegyeztem meg megforgatva a kezem. 

- Ne kerülgesd a kérdésemet. - utasított, mire rákoppintottam a fejére.

- Próbálj meg bízni bennem... téged nem érné meg megcsalni, mert még egyéjszakás kalandnak sem találnék jobb partit... - nevettem fel kedvesen, de ő nem nevetett velem. 

- De kevésbé elmebeteg gyilkost biztos találnál.. - mosolyodott el kissé keserédes módon. 

- Milyen kritikus gondolataid vannak magad felé... ki vagy te és mit csináltál Cane-el? -  forgattam meg a szemem, majd készítettem egy kávét. Mindketten vámpírok voltunk, így alapvetően sem volt szükségünk sok alvásra, de imádtuk a kávét.... ez afajta rituálé. Nem válaszolt, így jobbnak láttam, ha elmegyek dolgozni, és közben beszerzek valami szép vörös színű masnit az egyik boltban.  Kicsit aggodalommal töltött el, hogyha még egy meglepetés megszervezése miatt is ilyen lett a hangulat, mennyi ideig bírhatja ki, így is pengeélen táncoló kapcsolatunk. Több sérülésünk van mint a városban élőknek összesen, és Cane birtoklásimániája sem segít erre rá... 

És... felvirradt a nagy nap... nem, nem egy esküvő, hanem Cane születés napja, amit sosem volt nekem hajlandó elárulni, mondván, nem ünnepli, meg elfelejtette... hazudós... Na mindegy! Minden készen áll.. Izgatottan rohantam ki a nappaliba mint egy kislány. az ajándékkal a kezemben, de a hátam mögött. Meghalotta lépteimet, de meg sem fordult.

- Nem kérek magyarázatot a tegnap miatt... gondolom jó okod volt megint késő este hazajönni... mi volt, nem volt metró? Upsz az nincs is ebben a városban... akkor esetleg vámpír létedre, hosszú volt az út? -  kérdezte szarkasztikusan, mire mérges lettem, de megpróbáltam elűzni. 

- Cane én.. - kezdtem de megint félbeszakított, egy leintéssel. 

- Utálom mikor átvernek... ennál rosszabb alibiket még életemben nem hallottam... - morogja, a tehetelen és értetlen dügtől, kissé könnybelábad a szemem. 

- Fordulj meg, te idióta! - fakadtam ki, apró hangomon ráordítva, mire lassan felém fordult, én pedig az arcába nyomtam az ajándékot. - Boldog szülinapot, te önző hülye! - mondtam halkan szipogva. Örültem, hogy átadhattam neki, és hangom nem volt ellenséges, de amikor ellenséges volt velem, kihúzta a lábam alól a talajt. - Nekem már csak te vagy! Szóval ne hisztizz be mindenen, és viselkedj úgy mint aki valóban több ezer, nem pedig három éves! Szükségem van rád... - néztem a szemébe makacsul, de csak egy lefagyott vámpírt láttam, akivel mintha most közöltem volna, hogy a nap forog a föld körül. 

- Te ... te tudod mikor van a szülinapom? - kérdezte pár perc csend után, miközben nagy szemekkel nézte az ajándékot. 

- Nem, csak pont eltaláltam a napot... - forgattam meg a szememet. 

- És vettél nekem ajándékot...? - folytatja. - Várjunk csak... - nézett rám. - Csak Jane tudja a szülinapomat... - nézett rám hálásan, valószínűleg elképzelve, min mehettem keresztül, mire megtudtam amit szerettem volna. Elfogadta a dobozt, és kibontotta, majd teljesen ledöbbenve figyelte a tartalmát.

- Biztos forrásból megtudtam, hogy imádod az emberi édességeket...nem mindet, de a vaníliát, és a nyalókákat kifejezetten... úgy tudom ezt a márkát imádtad... - mondtam aranyos mosollyal remélve örül neki. Nem kapott szikrát az agya azt hiszem, mert csak állt, és nézte a csomagot, majd néha engem. - Hé... kezdessz megijeszteni... - mondtam halkan, majd elmosolyodtam.

- Én még..sosem kaptam szülinapi ajándékot. - jelentette ki kisfiús lenyűgözöttséggel a hangjában. Értetlenül néztem.

- Soha?

- Soha. 

-Igazán semmiség... szerettem volna megünnepelni... és remélem tetszik... nem volt jobb ötletem, miután, a világ egyik legnagyobb cégének a tulajdonosa vagy... de azt elárulta a forrásom, hogy nem tudod, hol lehet ilyeneket venni... kis életképtelen... - jegyeztem meg gonosz mosollyal, de reakcióként, hirtelen átölelt. - Hé.. nem kapok levegőt... - jegyeztem meg.

- Jó próbálkozás, de a vámpíroknak nem kell oxigén... - mosolyodik el, egy pillanatra sem elengedve. 

- De divatból szoktam lélegezni! - vágok vissza nevetve.

Az este azzal telt, hogy filmet néztünk, illetve Cane sorra megkóstolta újdonsült szerzeményeit... nyalókával a szájában olyan volt mint egy ovis, és ez rohadt aranyos volt. Mosolyogva és vidáman néztem ahogy néha megkínál engem is, de én nem kértem soha, elég volt nekem nézni mennyi örömét leli a bontogatásban. Boldognak éreztem magam, ami nagyon idegen érzés volt számomra. Nos... Így telt, elrablómmal, szeretőmmel... és kedvenc vámpírommal az első közös szülinapozás... határozottan jobb volt, mint az első "randi" a pincében, meg kell hagyni. 

Valahogy sokkal jobban keltem mint általában. Felöltöztem, csináltam egy kávét, majd egy bögrével a pulton hagytam, hogy mikor Cane felébred már ott legyen ( köztudott, nincs veszélyesebb dolog, mint az álmos Cane-nél ). Elsiettem a munkahelyemre, de csak egy kis papírmunkám volt, így Lily elhatározta hogy elkísér haza. 

- Honnan van ez a nyaklánc? Azt hittem, nem szereted az ékszereket... - meglepődtem kérdésén, mert a nyakláncot 3 napja folyamatosan hordtam, el is felejtettem, hogy nálam ez nem szokásos. Egy apró kristály szív -medál volt, melyben egy aprócska kulcslyuk helyeszkedett el, az egész szív alig lehetett nagyobb mint egy ujjbegy. A hozzátartozó aprócska kulcs pedig egy bőrkarkötő formájában lógott Cane csuklóján... kiderült, hogy mi voltunk az egyetlen pár, aki sikeresen, és semmilyen szabályt nem áthágva végigcsináltuk a napot,  így megkaptuk a főnyereményt, ami ezeken kívül, még egy hatalmas és hihetetlen puha mackó, ami most a halószobában szolgálja számomra az ölelgetni való dolog szerepét.

- Ez csak egy... nyeremény, és megtetszett, így most hordom. - mondtam végül halvány mosollyal, de a lány hosszas gondolkodásom miatt gyanakodva nézett. 

- Na és végül, otthon töltötted a valentin napot? - tett fel egy keresztkérdést. 

- Elmentem egy barátommal szórakozni, meg kipróbálni ezeket a romantikus hülyeségeket... - legyintettem. - Semmi különleges... - aha persze... nos kérdezz vissza gyorsan! - És neked? - villantottam ártatlan mosolyt. 

- Tudod, hogy jegyesem van, ugye? - nevetett fel a lány, mire ráébredtem mennyire nem figyelek az emberekre mikor beszélnek.

- Igen... csak nem tudtam, elmentetek e valahova...- javítottam ki magam gyorsan. Ez után egy harmincperces előadást tartott nekem a valentinnapjáról, de utána szerencsére, elértünk a hatalmas és magas házhoz, melynek a tetején laktam. Intettem neki, majd elindultam felé. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy a házban senki sincs a folyosón, így egy pillanat alatt felszaladtam.  Mikor beléptem a laksába, Cane a gép előtt ügyködött valamit. Kíváncsian odaléptem, mire észrevette hogy itt vagyok és elmosolyodott. 

- Mostanság az a divat, hogy eltűnt a házból mielőtt felkelek? - kérdezte egy félmosollyal, mire megforgattam a szemem. 

- Itthon hagytam a szükséges dolgokat, mint a kávé... - nevettem fel. - Mit csinálsz? - érdeklődtem leülve a kanapé szélére. 

- Dolgozok. - jött a rövid válasz, mire felvontam a szemöldökömet. 

- Neked van emberi munkád? - nevettem fel, mire vállat vont. 

- Van valami cégem, azt kell néha igazgatni, de amúgy semmi különös... - magyarázta közönbösen.

- Mi a neve a cégnek? - kérdeztem mire elgondolkodott... ki nem tudja a saját cége nevét? Lehetetlen ez a fickó. 

- Azt hiszem CRT valami... - tette ajkára egyik ujját gondolkozás közben, mire nekem leesett a vállam. 

- Azt akaros mondani, hogy a tied a CRT... a világszerte vezető informatikai cég..? - kérdeztem, mint aki hamarosan megöli beszélgetőpartnerét. Értetlenül nézte elképedésemet. 

- Nem akkora cucc... - vont vállat - már semmit sem kell vele csinálnom, elintézik a többiek... csak unatkoztam. - ez mondjuk megmagyarázza, honnan van ilyen háza... bár én azt hittem, ez ilyen "démon-herceg prémium". Megmasszíroztam a halántékomat. Hogy nem mondta ezt el, miután több hónapja együtt élünk... Tekintete a szememről, a nyakláncra kalandozott, és azon nyugtatta egy ideig, mintha  a napra próbálna emlékezni, amikor kaptam.  - Nem akartál valamit mondani, pár napja? - kérdezi ártatlan hangnemben, mintha csak "tippelné" hogy mondanom kéne valamit. Ajkamba harapok, mintha fizikailag próbálnám megakadályozni, hogy bármit is mondjak, majd megrázom a fejem. Nem gondolkoztam rajta, hogy elmondjam e neki, és ha el is mondom, hogyan... egy olyan arrogáns és kibírhatatlan lénynek mint ő, ilyesmit bevallani, rosszabb mint ahogy hangzik... gondolom épp ezért akarja hallani az én számból... a legszörnyűbb forgatókönyvek is lejátszódtak már a fejemben, hogy rászánom magam a vallomásra, majd jót nevet rajtam, és vállat von... ez mondjuk még valószínű is... Nem hiszem, hogy egy ilyen öreg vámpír képes lenne érzelmeket tálálni bármi iránt is. 

- Nos, ha a jövőben lesz bármi mondandód, én szívesen meghallgatom... - mosolyodott el, majd felállt a székből, és a pulthoz indult. 

- Cane! - szólaltam meg hirtelen, mire villám sebességgel felém fordult, és "nem is sejtem miről lehet szó" arcot vágva nézett engem.

- Igen? - kérdezte nyugodtan. A bátorság elszökött belőlem, ahogy rámszegezte a tekintetét...

- öhm... Annyi hogy... el kell még mennem valahova, ha nem..gond... - mondtam végül ahelyett amit akartam. Láttam rajta, hogy csalódott volt a mondani valóm miatt. 

- Nyugodtan, nem vagyok a fogvatartód... - jelentette ki szárazon, majd a fürdőhöz ment, és magára zárta az ajtót. Pár pillanat múlva megengedte a vízet, majd minden figyelmesztetés nélkül, újra kinyitotta az ajtót, és a kezemnél fogva berántotta a szobába, majd a zuhanyba lökött, én pedig megtámaszkodtam, nehogy hátraessek, így a zuhany alján ültem, miközben hideg víz folyt rám, és minden ruhadarabom lassan elázott. Értetlenül néztem a mérgesnek tűnő vámpírt, bár arca rideg nyugodságot sugárzott. Belépett mellém, ruhában, és leguggolva elém felemelte az államat két ujjával. 

- Nem fogok barkóbázni, két napja várok türelmesen. - jelentette ki. FElvontam a szemöldököm. 

- Miért dobtál be a zuhany alá... nem tudtad, hogy az ilyesmit egyedül, és legfőkébb nem ruhában végzik? - kérdeztem kikerülve követelését. 

- Téged mindig extrém helyzetbe kell helyezni, ha el akarom érni, hogy őszinte legyél. - jelentette ki. Tekintetét az enyémbe fúrta, és tudtam hogy egyetlen szót vár, de nekem ez NEKI nem ment. 

- Nem szeretem a kis helyeket... - emlékeztettem, pedig a kalsztrofóbiám legkisebb jele sem jött elő rajtam, ha a közelben volt. A hideg víz ekkorra már mindkettőnk ruháját a testünkre tapasztotta, esetemben pedig tökéletesen láthatóvá vált a fehérneműm, neki pedig megfeszült izmai, arcomba hullot pár vízes tincsem. 

- Nem az érdekel éppen, mit NEM szeretsz. - tájékoztatott róla nyugodtan, de fejem melett letámsztva kezét, közelebb hajolt, és pedig a falra lapultam. 

- Tudsz gondolatot olvasni az istenért, egyszer tedd hasznossá magad... - morogtam, eszem ágában sem volt hangosan ilyesmit a szemébe mondani. 

- Azt akarom, hogy őszinte legyél velem... és magaddal. Ne hazudj nekem... - nézett a szemembe nyugodtan. - Mit akartál mondani Valentin napon? - ismétli meg a két napja érvényben lévő kérdést. 

- Lehetséges... hogy nem közömbös érzelmekkel... viseltetek irántad... - köszörültem meg a torkom mire, a vállamre döntve a homlokát nevetni kezdett.

- A rohadt életbe, irodalom-tagozatos voltál? - nevetgélt halkan. - Erre van egy könnyebb kifejezés is, kislány... - éreztem hogy mosolyog, de látni már nem láttam, hisz fülehez hajolt. - Megmutatom, hogy csinálják a felnőttek, és utánam csinálod oké? - kérdezte halkan, mire lassan bólintottam. Nem értettem mire gondol pontosan. - Szeretlek. - mikor meghallottam a szócskát, megdermedtem. Nem tudom miért sokkolt ennyire, talán mert sosem hittem volna, hogy ő.. én... mi a..? 

- Mi?! - kérdeztem. - Nem...nem te nem szeretsz... te csak jól elvagy velem...- tájékoztattam, mire felnevetett. 

- Kettőnk közül én éltem többet, ergó többet tudok mindenről mint te...- emlékesztet. - Meg tudom különböztetni az érzéseket egymástól... kettőnk közül neked nem megy ez.. - mosolygot gonoszul. 

- Nos én...köznyelven... az emberek gyakran hívják ezt a biológiai, és kémiai folyamatot... bizonyos embereknél.. szerelemnek... - nyögtem ki.

Mint mondtam, minden visszatért a régibe, azon kívül, hogy nem dolgozok eszelősen azon hogy elkapjan a Cair'de Lune gyilkost, mivel egy ágyban alszom vele... nos igen az élet irónikus fintorai.Dolgozok, Lilyvel eljárok kávézni, és megpróbálom meggyőzni róla, hogy nem vagyok együtt a dögös pasival, akivel együtt élek... Igen elég hihető..

Csakhogy az élet felfordult, mert hogy-hogy nem tél vége felé járunk, és mind tudjuk mit jelent ez... valentin napot. Úgy bizony. Az szinglik depresszióba esnek, a párok nyáladzanak, és a mozikban válogatottan rossz filmeket játszanak, aminek a végén senki sem hal meg, de mindenki összejött legalább egy szereplővel. Szóval egy fárasztó nap, amit mind mindig, otthon fogok tölteni, valaki társaságában aki szerintem szintén herótot kap az ünneptől.. legalább is ez volt az én naiv tervem, de ma a gép elé ülve megláttam, hogy valakiminden programomat, vagy munkámat kihúzta, és átrakta másik napra.. Alapvetően azt hinném James volt, de számára ez már fizikai képtelenség...  Felsóhajtottam, és kiviharozva a nappaliba tekintettem a beűnöst kerestem, aki éppen zuhanyzott... Bekopogtam.

- Cane, te tetted üressé a valentinnapot a naptárban? Van valami bálunk? - kérdeztem mire a zuhany hangja elnémult. 

- Olyasmi... - jött a cseppet sem kielégítő válasz. Úgy döntöttem a falnak dőlök, és megvárom amíg kiér. szokásos trehány módon csak a farmerját vette fel, meg az ingjét begombolatlanul magára dobta, és haját még meg sem törölte, csak egy kisebb törölközött tertíett rá, és azzal próbálta száradásra bírni fekete tincseit..

- Olyasmi? - ismétlem meg vélaszt várva. Elneveti magát.

- Tettedted a hülyét, vagy tényleg nem tudod miért töröltem ki a programjaidat? - kérdezte egy féloldalas mosollyal, a haját törölgetve. El szemöldökfelvonással jeleztem, hogy elképzelésem sincs mi dolgunk lehet NEKÜNK, azaz neki meg nekem, azaz a két embernek ebben a házban, azaz a két vámpírnak, akik nem szerelmesek egymásba...

- Elmegyünk életed első igazi randijára... - jelentette ki. 

- Voltam már randin! emlékszel? Te voltál a pincér... - forgattam meg a szemem, mire felnevetett. 

- Igazi randit mondtam... amit James művelt, vagy az a másik csávó, azt még nem is csúfolnám randinak... - nyújtózott ki. 

- Tudod, hogy tömeg lesz? És... rengeteg nyálas pár szaladgál, majd egymásra tetovált neveikkel, meg szívecskés lufikkal... - magyarázom pánikot próbálok kelteni, de úgy tűnik ettől csak én félek. 

- Clare, kiskorod óta nem tudod milyen a szeretet, így megértem hogy ez neked ijesztő, de ha olyasvalakivel csinálod, akivel szeretsz lenni, annyira nem szörnyű, sőt... Adhatjuk egymás szájába a falatokat, veszek neked szívalakú csokoládét, és még lufit is kapsz..- borzolta össze a hajam. 

- te szeretsz velem lenni..? - ismételtem amit az előző mondatból hallottam. Felnevetett beletúrva hajába, mintha azon nevetne mennyire szochiopata vagyok. 

- Nem, csak hobbiból élek veled... ezer év óta, nem volt lakótársam, mert rühellem a társaságot, de most valahogy úgy gondoltam nem ártana ha valaki aki EGYÁLTALÁN NEM FONTOS NEKEM, itt lenne a házban... - forgatta meg a szemét szarkasztikus hangon. Kicsit zavarban voltam, most kéne mondani valamit... nemde? 

- Nem kell elmondanod hogy szeretsz velem lenni, ez egyértelmű... na meg a véredben van, hogy ragaszkodj hozzám, így könnyű dolgom van... - mosolyodott el, begombolva az ingét. Megcsóváltam a fejem, de elmosolyodtam. Kislányos rajongást és pánikot éreztem egyszerre, nem hittem el, hogy egy valentinnapot szakszerűen fogok eltölteni...pont vele. Pár perc múlva a szekrényem előtt álltam, és gondolkodtam mit vegyek fel... ha túlságosan kiöltözök, csak még gyerekesebbnek fogok tűnni... de ha nem akkor pedig hálátlannak.. Végül úgy döntöttem, egy harisnyát, és egy combom közepéig érő lenge szoknyát, meg egy betűrt inget vettem fel, egy lógó fekete boleróval. Azt hiszem ez lesz az arany középút. 

- Clare! - kiáltott be Cane mintha robbanna a ház. Kisiettem a nappaliba, ahol vigyorogva ült a foteljában. 

- Most kötöm a nyakkendőt, ha... esteleg érdekel... - vigyorgott gonoszul, mire a képem vörös lett a haragtól. Láttam, hogy szeme végigfut rajtam. - többször is horhatnál szoknyát, jó combjaid vannak hozzá... - jelenti ki, mint egy analízist, majd valóban megköti a nyakkendőt, amit én percekig sem tudnék hordani. 10 perc múlva már lent voltunk az utcán, és megláthattam a valentinnapi progtamok egész sokaságát. Cane a város szívében élt, így nem volt meglepő mennyi dolog volt itt. Az utunkat egy hatalmas vürüs szalag akadályozta, majd egy kuppido-nak öltözött lány elénk ugrott.

- Ez itt a szerelem utcája ma! A párok nem mehetnek tovább, anélkül, hogy játszanának! A játék lényege, hogy egy egész napra össze lesz kötve a kezetek ezzel.. - mutatta fel a kis vörös zsinórt. - Bárhova mehettek, de nem vehetitek le. Ha sikerül egész nap fenntartani, este eljöhettek a jutalomért! - mondta halamas mosollyal. - Csalni nem fogtok tudni, ugyanis egy különleges csomóval kötöm meg a kötelet, ha leveszitek észreveszem! - ezt is olyan vidám arccal mondta, hogy azt hittem tiszta oxigént lélegzett be a csaj. Már készültem elutasítani, mikor Cane kinyújtott a Bal kezét a lány felé. 

- Érdekesnek hangzik. - jelentette ki, mire leesett az állam. Ki ez, és mit csinált Cane Williams, a szadista és pszichiopata  gyilkossal? A lány az én kezemre is rákötötte a kis szalagot, ami kb. 1 m távolságot hagyott a kezeinknek egy más között. Elindultunk a lezárt utcán. 

- Így egészen könnyű lesz bármit is csinálni... - forgattam meg a szemem. 

- Nos, próbálj meg nem hátráltatni... - pillantott rám hátra egy kihívó tekintettel, mire véremben, ahogyan gondolom tervezte, felforrt a versenyzési vágy. Felzárkóztam mellé a járásban, és elszántan néztem őt. - Hihetetlen, olyan mintha lenne egy kiskutyám... - lelkendezik nevetve. - Téged aztán könnyű felmérgesíteni...- gúnyolódik.. nem tudtam mit próbál elérni, de nem fogok bedőlni neki. Nagy levegőt vettem. Az első pontot a moziba szervezte, így be kellett ülnünk az egyik romantikus drámára. 

- Én ezt nem értem... - súgtam neki összezavarodott hangon. - A csajt már kétszer átverte ez a fickó, ez meg még mindig utána rohangál... - mondtam értetlenül, mire féloldalas és elégedett mosolyt villantott.

- Ismerek valakit, aki többmindent is megbocsájtott már férfiaknak... - nézett a szemembe egy pillanatra sokatmondóan.

- A kínzás meg az átverés nem ugyan az... - tiltakoztam, ami elég furán hangzott. - Ha átvertél volna, nem lennék itt.. - húztam ki magam, mire halkan felnevetett, és szemét visszamelete a vászonra, azzal az a szórakozott félmosollyal, hogy "te komolyan őrült vagy..."

A következő megálló, a park volt. Kevesebb ember, de több lufi... tényleg gondolt rám... arra a filmre is foglalt jegyet ahol nem volt sok ember. Ez talán, egy kissé kellemes érzéssel tölt el.. de ez az egész olyan fura. Néha néha lopva kezeinkre pillantottam, mint egy szégyenlős tini... ch. 

A hátunk mögött összesúgtak, gondolom Cane keltette ezt a hatást mellettem. Ha bárki tudta volna a párok közül, hogy milyen az amikor IGAZÁN ismered a másikat, akkor biztos hasonlóan viselkedtek volna mint mi. Bár ritkán kezdődnek járások azzal, hogy a másik félhullára kínoz, aztán pedig megment párezer-milliószor. 

- Nézd! - hallottam meg Cane kisfiúsan lenyűgözött hangját, és ezzel egyidőben, eldinult valahova, ami azt eredményezte, hogy a kötél velerángatott. - Ez kell... meg kell tartanunk. Clare hagy tartsuk meg! - felvont szemöldökkel figyeltem, a 3 évessé változott, több ezer éves férfit, aki talált egy kismacskát. Tudtam, hogy imádja a macskákat, de meglepett, hogy így látom. Eltöprengtem azon, vajon hogy érezheti magát a macska, akit a karjaiban tart Cane, és ILYEn szemekkel néz rá... féltékeny vagyok egy állatra.. gratulálok Clare. 

- Nekem nincs kifogásom ellenére, esetleg egy nyalókát is vegyek neked, vagy kisautót? - kérdeztem gonosz mosollyal. Cane rejtelmesen elmosolyodott, majd megsimogatta az apró cica fejét. 

- Ne is halgass rá, csak féltékeny... meg kell szoknod, gyakran az... - magyarázta a kicsiny állatnak, mintha én nem hallanám. - Clare-nek fogom elnevezni, így mikor hívom, mindig oda fogsz jönni. - mosolyodott el győzedelmesen, mint aki most találta ki a rák ellenszerét.. Meglepődtem az észjárásán... 

A macska olyan pici volt, hogy Cane vállán tudott kuporogni, egészen a séta végiéig. Mikor már ment le a nap, hármasban üldögéltünke egy padon, és szegény kölyök macska majdnem lezuhant Cane válláról, mikor ő előre hajolva megcsókolt. Éreztem, hogy felszisszent, mikor a macska karmaival tarotta meg magát, de nem hajolt el. Abban a pillanatban képtelen voltam másra gondolni, minthogy mennyire hálás voltam neki. Sosem tudtam élvezni ezt a napot... egyiket sem igazán... Nem tudtam, hogy hálálhatnám meg neki mindezt. Ha még nem is szeret igazából, már csak az illúzió is amit adott, rengeteg dologra tanított meg. Ahogy csók közben azon gondolkodtam, hogy többé nem élnék együtt Cane-el, rá  kellett ébrednem, hogy ennél rosszabb szituációt nehezen tudnék elképzelni. Én.. Én szeretem? Annyira meglepődtem ezen a tényen, hogy mikor elhajolt, akkor is a ledübbent, és szikrát sem kapó arcommal találkozott. A macska végre egyensúlyban volt, így elégedetten összebömbölyödött. Percekig ültem némán, úgy bámulva a mostmár kissé aggódó Cane-re mintha most látnám először. 

- Nem lehet... - suttogtam magamnak továbbra is ijedt kislányként nézve őt. - ö.. csinálj valami gonoszat légyszi! Gyorsan... - kértem meg teljesen őszintén. - Hatalmába kerített ez a valentinnapi drog, amit az italomba tettél, szóval mondj valami szörnyűséget.. - magyaráztam, mire felnevetett. 

- Megtippelném, min is lepődtél meg ennyire, de nem tudom megtagadni magamtól az örömet, hogy lássam ahogy kinyögöd majd egyszer... - mosolyodott el sejtelmesen. - Gyere kicsilány azt hiszem vár ránk egy ajándék a kötélért... - állt fel, kezét nyújtva nekem. Lassan elfogadtam a kezét, mire felhúzott, de nem enegdte el a kezem, hanem kis idő múlva összefonta ujjainkat, és minden kisebb zavar nélkül sétált tovább, miközben az én arcom vörös volt a zavartól... Mi ez az egész érzés? Mi történik..? 

- Ne agyalj annyit királylány, valami ennyire egyértelmű dolgon... ne pánikolj... csak vegyél egy mély levegőt, és mondd a szemembe, amit akartál.. - áll meg felém fordulva. 

- Nem akartam mondani semmit sem... - jelentem ki leszegezve a tekintetem, mire kissé úgy nevet fel, mint a tanár, akinek az egyik diákja 4-edszerre is megbukott a vizsgán, és már nem tudja eldönteni sírjon vagy nevessen a helyzeten. 

- Nos, akkor én sem... - mondta egy sokatmondó pillantást vetve rám, és tovább ment, kezeink még mindig össze voltak fonva. A szívem zakatolt, az agyam pedig pánikolva próbálta előszedni a raciónális érveit, amelett, hogy miért nem lehetek szerelmes egy tömeggyilkosba, de valahogy (ami helyzetünkben elég meglepő) egyet sem talált. 

- Cane hagyd már abba...- morogtam az "éhes" vámpírom ajkaira, aki ma úgy kelt fel, hogy úgy döntött, mi együtt vagyunk. Minden visszatért a régibe... a nyomozás elterelődött rólam, én pedig visszaálltam munkába. Minden a régiben van, kivéve, hogy a rendszerezett irataim most össze vissza hevernek körülöttem az asztalomon, tekintve hogy azon ülök, és Cane a számban kutakodik valami után egy ideje... Nem mintha bármit tehetettem volna, konkrétan a véremben volt, hogy tökéletesnek lássam őt... igen ezzel győzöm meg magam, hogy nem én vagyok a hibás... 

- Nincs még bent senki... - emlékeztet, még előrébb hajolva, miközben asztalomon támaszkodik egy kézzel így ajkamhoz hajolva. Lilyvel sikeres elhitettem, vagyis végre elhitte nekem, hogy Cane nem a szeretőm... most hazugnak érzem magam... nagyon. 

- Nem emlékszel, én vagyok a húgod... ilyesmit nem csinálhatsz a testvéreddel... - morogtam erőtlenül engedve a kéztetésnek, és lábaimat felsőteste köré fontam, ahogy az asztalon üldögéltem. Egyik kezével megtámasztotta arcomat, majd egészen közel hajolt hozzám.

- Még szerencse, hogy igazából nem vagy az... - vigyorgott, még egy csókot lopva. 

- EZt... NEM... HISZEM...EL.. - hallok meg egy rajongói és elképedt hangot mellőlünk.. LILY. MEgdermedek, mindketten oldalra pillantunk, én pedig a feletébb "előnyös" és "cseppet sem félreérthető" pozíciómban maradok. Lily hatalmas csillogó szemekkel néz minket. Nagyot sóhajtokm szemem sarkából látom Cane jellegzetes "Annyira szerencsétlen vagy, hogy mindig belerángathatlak ilyen helyzetekbe" mosolyát látom, és érzem, hogy komoly erőveszítéseket tesz hogy ne nevesse el magát...

- Uhm... Ez bonyolultabb mint aminek kinéz...- kezdem.

- Barátság extrákkal... - nyögi be Cane, jól szórakozva a helyzeten, Lily a szája elé kapva a kezét, örvendezik. Sokáig nem szólal meg, így kérdőre vonom tekintetemmel.

- Sajnálom, de csak elképzeltelek titeket valami film plakátját.. olyan király ez a beállás, meg olyan kontrasztos Cane fekete haja, a te fehér bőröddel... - magyarázza lenygözve. - Lehetne a cím eaz hogy... - ravaszul elmosolyodik régi barátnőm - Félénk lány, és a veszélysenk kinéző pasija, akit titkol a legjopbb barátnője elől! - Aggódtam, hogy kedvenc vámpírom megfullad a nevetéstől, amit elfolytott magában, mire én csak megforgattam a szemem. 

- Nem vagyunk együtt.. - másztam le az asztalról. - Egyszerűen rossz pillanatot láttál, és téves következtetésekre jutottál...- vonok vállat elővéve, mindennapi ridegségemet, majd megigazítom a hajamat, mintha épp nem félig megfektettek volna az asztalomon, és kihúzom magam. 

- Clare, a felsőd... - köszörüli meg a torkát Cane, én pedig lepillantva tapasztalom, hogy ingem felső 5 gombja "csodás" módon kigombolódott. Gyilkos pillantást vetek hátra, majd begombolom a ruhadrabot. Lily és Cane is jókat nevet a színjátékomon, ami kezd az agyamra menni. 

- Csönd legyen! Nem kedvelem az embereket akik ismernek, szóval szedjétek össze magatokat, és játszátok a hülyét! - utastíottam a két óvodást mérgesen, leülve a székembe. 

- Én jobb ha megyek...- ajánlotta Cane.

- Ne, ne ne! - könyörgött Lily. - Amikor itt vagy Clare mindig elveszti a "rideg és komoly vagyok" önkontrolját, és annál nincs is szebb látvány...- nevet fel. Megforgatom a szemem, majd felsóhajtok. 

- Lily, te minden fiúra azt hiszed, hogy tetszek neki, általános óta, megtennéd, hogy nem próbálsz meg összehozni mindenkivel? Elárulom a titkot... albínó vagyok, minden kicsit is sötétebb hajú emberhez tökéletes konctraszt vagyok...- morogtam szarkasztikusan, mire hirtelen megérzem magam 'Mr.Williams" kezét, ahogy összeborzolja a hajam. 

- Nem viselkedhetsz ilyen fölényesen másokkal... - mondja korholóan. - Mindenki egyenlő, nemde? - úgy érzem magam mint valami erkölcs órán... pont tőle?

- Hihetőbb lenne, ha nem olyas valaki mondaná, aki féltékenységében feltörölte egy pasival a báltermet... - jegyeztem meg alighallhatóan.  A napomat pokollá tette legjobb barátnőm és "bátyám" együttes erővel. Kiderült, hogy remekül dolgoznak együtt, ha az idegesítésemről van szó. Hosszú és fárasztó nap volt.. elfeküdtem az ágyon , történetesen Cane-en félig, ls 2 perc alatt félálomban is voltam. Beszívtam kellemes illatát, hátha megnyugszom.

- Te aztán igazán gyerekes vagy... - morgom. 

- Shh kislány, aludj.. - utasít lágyan átölelve mint egy plüssmacit.. 

- De nem vagyok álmo.. - ellenkeztem volna, csakhogy ne legyen igaza, de közbevágott, egy gonosz vigyorral.

- Kicsim, az ágyban két dolgot szokás csinálni, és ha nem alszol, megmutatom, mi a másik lehetőség...

A helyszín... a gyilkosság helyszínét szinte, nekem címezték... a pince... az a bizonyos pince. 

- Nem kell lemenned.... majd körülnézek én.. - ajánlotta fel kis idő után Cane. Megráztam a fejem, és kinyitottam az ajtót. Nem hiszem, hogy gyakran takarítja ezt a helyet, bűzlött a vérem szagától, illetve James és Edwardétől. Nagyot nyeltem. Minden porcikám remegett ahogy haladtam lefelé a lépcsőn. Reggegtem... minden kicsi részem félt. ott volt az asztal amire ki voltam kötözve... rá pedig módszeresen, és elegánsan a 4-be hajtott bőröv... Szám elé tettem a kezem, mert kezdett hányingerem lenni, az emlékeimtől. Összeszedve magamat, elkezdtem tanulmányozni a helyet... mikor utoljára itt jártam, nem volt ennyi szag itt... Gondolom James azért bűzlött a szagomtól, mert itt tartották őket egy ideig. 

- Ez megmagyarázza a szagot.. - szólalt meg hirtelen mögöttem Cane, mire Akkorát sikoltottam, hogy belefájdult a torkom, illetve nekimentem a falnak, akkorát ugrottam.   Lihegve néztem őt, pupilláim hatalmasra nyíltak, mint egy űzött vadnak. 

- Ejnye ejnye... - csóválta meg a fejét halvány mosollyal. - Te remegsz kicsilány... már nincs olyan kötél amivel meg lehetne téged kötözni... nincs veszély kislány, már erős vagy... - Hangja nyugtató és magabiztos, de lábaim ennek ellenére is remegnek. Koncentrálok az arcára, de összemosódik a megjelenése, emlékképeim szörnyetegével, aki gonosz mosollyal figyelte, ahol szenvedek. Hátamat a hideg kőfalnak nyomtam teljes erőmmel. Lassan, de biztosan megnyugodott a légzésem, és kiegyenesedtemm majd pár lépést tettem felé. 

- Ülj fel az asztalra... - bökött a kínzópadnak használt asztalra a terem közepén. Megráztam a fejem, minden erőmmel kifejezve, hogy eszemben sincs.

- Miért kéne? Nem fogunk több dolgot találni az asztalon, ha ráülök... - mondtam, mire az asztalka mellé sétált, és táréve kezét, azon pihentette azt. 

- Muszály megbirkóznod a félelmeddel, különben, életed végéig kísérteni fog az emlékem... - mondta. Igaza volt, de képtelen lettem volna megtenni. - Ülj fel, gyere... az asztal nem bánt.

- De te igen? - kérdeztem kissé ingerülten. Megrázta a fejét. 

- Megígértem, hogy többet nem bántalak, ha akarnám, már megtettem volna... gyere ide kislány.. - intett újra, mire lábaim lassan elindultak felé. Remegő végtagokkal, felpattantam az asztalra. Ahogy mellettem állt, csak még jobban realizálta az emléket. A vérem szaga pedig megfullasztott. Felemelte az államat, és ajkamhoz hajolva megcsókolt. Próbáltam rájönni, pontosan melyik kép a valóság, de érintése valóságosabbnak tűnt, mint a rémkép amit láttam. Nem hajoltam el, csak üldögéltem előtte az asztalon. Lassan a rémálom eltűnt szemeim elől, és csak kitisztulva, a nyugodt vörös szemei maradtak. 

- TAlán a terápia hatásosabb lenne ha ugyanaz a ruha lenne rajtad... - gondolkodott el, majd elmosolyodott.

- Úgy érted, az a ruha, amit egy könnyed mozdulattal letéptél rólam, vagy az a ruha, amit fehérneműnek hívnak, és tönkrement, mivel a csipkét tönretette a vérben ázolgás... - kérdeztem szaraksztikus mosollyal. - El kell keserítselek nem tartottam meg ezeket, mint életem legjobb napjáról való emlékeket... - forgattam meg a szemem. 

- Az igazi kérdés az, ki akarja rámfogni a gyilkosságokat... Ki tudhatott a pincéről? - néztem rá, választ várva, de megrázta a fejét.

- Mindig egyedül dolgoztam... ráadásul ide nem hoztam senki mást... - magyarázza. 

- Akkor valaki kémkedett utánad... vagy utánam...- állapítottam meg.. - Az elsőt valószínűbbnek tartom, tekintve hogy én senki sem voltam mielőtt megharaptál.. - sóhajtok, majd leugrok az asztalról, majd kifelé indulok. Mikor elsőnek jöttem fel ezen a lépcsőn, bicegtem, és sírtam... akkor sírtam majdnem először évek óta... 

A délelőttöt pihenéssel töltöttem, és gondolkoztam az ügyön, de végül a csendet megszakította a csengő. Az ajtóhoz mentem, mintha otthon lennék, és kinyitottam azt. Egy gyönyörű nő várakozott, és meglehetősen meglepődött hogy én álltam ott. 

- Te bizonyára a híres Lune kisasszony vagy... - mosolygott elbűvőlően... volt valami rossz érzésem ezzel a nővel. Mikor az eddig a teraszon dohányzó Cane meglátta a vendéget láthatóan kellemetlennek talált a szituációt... nem értettem, egészen amíg a lány vidáman odaszaladt hozzá, és a nyakába ugorva, rólam tudomást sem véve, megcsókolta, a meglehetősen meglepett vámpírt. 

- Te meg ki vagy?! - kérdeztem ellenségesen, a féltékenységtől elborult az agyam. A lány felnevetett. 

- Aranyos kislány vagy... remélem nem hitted, hogy melletted tud maradni sokáig... Cane már csak ilyen... - mosolygott rám lesajnálóan. Cane bosszús tekintettel próbálta lehámozni magáról a nőt. 

- Arra van a hálószoba, nyugodtan vegyétek igénybe... - mondtam ridegen. - Remélem csöndes prosti vagy, mert nem szeretem ha hangoskodnak miközben dolgozok. - szögeztem le mire a nő gúnyosan felnevetett. 

- Jane, elég legyen... - Hallottam meg Cane szigorú hangját. - Nem vagyok rád kíváncsi már elmondtam... most pedig menj innen, zavarod a barátnőmet... - biccentettem felém a fejével... nem tartottam megfelelő időpontnak benyögni, hogy nem vagyok a barátnője, és örültem, hogy elutasítja ezt a libát... még is kinek képzeli magát? Cane egyedül nekem tartozik, és egyedül velem tart fent bizalmi kapcsolatot, és nem osztozkodom... elég önzőnek hangzok...

- Cane, ez a lányka még gyerek, szórakozz egy kicsit tiszta feszült vagy... -  hirtelen beleszagolt a levegőbe, majd rámszegezte lángoló tekintetét. - Ő kapott a véredből?! - förmedt rá, hirtelen kikelve magából. Értetlenül bámultam a hívatlan vendéget, CAne pedig megmaszírozta halántékát. 

- Igen, kapott, remélem mérges vagy rám, na indíts kifelé.. - ragadta csuklón a nőt, és kitessékelte az ajtó elé. 

- Nem tud szeretni... téged sem fog sokáig.. - nézett hátra rám a nő megvetően. - Nehogy összetörjön az emberként gondolkozó kicsi szíved... - mosolyodott el ördögien, mire hasonló mosollyal válaszoltam.

- Nincs minek összetörnie.. emiatt ne aggódj. - jelentettem ki ridegen. - A közelben van egy  remek sarok, előnyös a kinézeted, biztos hamar pénzre válthatod magad! - integettem aranyos mosollyal.

Reggel korán keltem, így a hatalmas lakosztály hálüjából kisurranva, elkötelezett szándékom volt lezuhanyozni. Nem először aludtam együtt Cane-el, ez nekünk már szinte természetes volt. Az ember nem olyan szégyenlős ha már a másik látta akkor is mikor vérben és mocsokban feküdt... mégis mindig mikor felébredek olyan fura ottalálni valakit magam mellett... ráadásul miközben alszik olyan aranyosan néz ki, mint egy kisgyerek... lefogadom, hogy kisfiúként imádnivaló volt. A langyos víz lassan felfrissítette a bőrömet, és kitisztította a fejemet. Az egész helyzet annyira abszurdnak tűnt. Hirtelen megcsörrent a telefonom, és mivel vízálló volt kinyúltam a zuhanyzóból, és felvettem. 

- Clare hol vagy?! - hallottam meg Lily kétségbeesett hangját a telefonból. 

- Mi történt? Nyugodj meg, és magyarázd el.. - mondtam értetlenül, a lány össze vissza lihegett és szipogott, mint aki szellemet látott. 

- Nem tudod?! Clare... A Clair'de Lune gyilkos tegnap újra lecsapott... az áldozata pedig... pedig.. - mi..? Nem lehet.. A gyilkos éppen az ágyamban csicskál, hogy csaphatott volna le?! 

- Ki az?! - kérdeztem idegesen.

- A fickó akivel randiztál... illetve... illetve James. - bökte ki végre. Megfagytam, majdnem elejtettem a telefont. Hogy tehette? A hátam mögött tovább folytatta a gyilkosságokat?! Megölte Jamest? Az agyam zakatolt, felkaptama  fehérneműimet, és kisiettem a nappaliba, ahol  Cane egy kávét főzött magának éppen, egy nem összegombol ing lógott rajta. Kösszönni akkart, de belefolytottam a szót, mellé lépve a gallérjánál fogva lehúztam a saját magasságomba. 

- Megölted Jamest?! Miért..? Te még mindig folytatod a gyilkosságokat? Te szemét... meg foglak ölni... nem hiszem el hogy így átvertél.. .- morogtam idegesen az arcába, de felvonva szemöldökét, érdeklődve nézett rám. 

- Te is ott voltál, nem öltem meg őt, még beszéltünk is vele a munkahelyeden... rosszat álmodtál? - kérdezi kissé értetlenül és aggódva. Ingerülten elmosolyodok, és a Tv távirányítója után nyúlok, őt magammal rángatom a kanapérhoz, és leültetem. A hiradó csatornáját kapcsolom be, és vádlóan a képernyőre mutatok.

" Hosszú idő után, a "Clair'de Lune" gyilkos újra lecsapott. A rendőrség eddig a két férfi között csak egy  összekötő szálat talált, egy bizonyos Clare'de Lune nevű hölgyet. Kísérteties véletlen... a nőt körözik jelenleg az egész államban. Ha bárkinek van róla információja merre lehet, kérem jelentsék be, a következő telefonszámon..." - Engem gyanusítanak?!

- Következtetés egy...:  - kezdi Cane nyugodtan. - Nem kéne megfenyegetned a randipartnereidet.. Kettő pedig, valaki öldököl a nevemben. - jelenti ki. 

- Na és miért hinnék neked?! - kérdeztem mérgesen rápillantva, mire a képernyőre mutatott. 

- Egyszerű...  kamerákon van rögzítve hogy melletted aludtam egész este, illetve azt mondták, hogy az egész Dalt lejátszotta az illető, egy nagy hangszóróval... Én minden este mielőtt öltem, megbütyköltem a központi hangszóróit a városnak, nem pedig sajáttal dolgoztam, és mindig csak az első 2 percet játszottam le... - magyarázza. - Ez amatőr utánzata az én akcióimnak... - vont vállat. - a gyilkolási mód pocsék, és hatásvadász... - lassan lenyugodok, valóban nem túl valószínű, hogy ő volt az. De James halott, és mindenki engem keres. 

- Feladom magam, és bebizonyítom az ártatlanságomat... van alibim, aki pedig te vagy. - jelentettem ki, de mikor a tévéről visszapillantottam rá, meglepetten vettem észre, hogy mennyire el volt foglalva, a fehérneműm nézegetésével. Felálltam, és egy párnával fejbevágtam, majd elindultam felöltözni. 

- Mi lenne, ha csak kimennénk az utcára... nem sok albínó van a közelben, így rögtön felismernének, és bilicsbevernének, ami szerintem jól állna neked... - vigyorodott el gonoszul. Megforgattam a szemem.

- Szörnyen gyerekes vagy. Az összes gyilkosságodért, és a mostani random ember gyilkosságáért is engem vádolnak... papírjuk van róla, hogy szichiopata vagyok... szerinted mennyi az esélye, hogy nem ítélnek el?  - kérdeztem kissé kétségbeesetten felnevetve. - JAh és a tetejébe, megfenyegettem az áldozatot pár nappal a gyilkosság után, és én vagyok az egyetlen ember, aki mindkettőjüket ismerte. 

- Úgy tűnik nem te vagy... azt javaslom ne add fel magad. Menjünk el a tetthelyre, és találd meg a gyilkost. Vámpír vagy, az illatát megtalálva elsétálhatsz a házáig. - ajánlotta, mire már mindketten felöltöztünk, és elhagytuk a kastélyt. Bólintottam nehézkesen.

- De akkor be kell mennem a munkahelyemre... - csóváltam meg a fejem. - A boncteremben leszenek mindketten, de hogy jutok be oda anélkül, hogy elkapnának...? - gondolkodtam hangosan, segítségkérően ránézve. 

- Ah jól van... - adta fel egy idő után a szemkontaktust. - Bemegyek én... - ajánlotta fel nagynehezen. Két perc múlva már el is tűnt mellőlem, és én pedig a kastély mellett vártam hogy visszaérjen. Egy jó 10 perc telt el, mire megjelent, ami elég fura volt. 

- Nos? - kérdeztem érdeklődve, arca viszont kifejezetten vészjósló volt. 

- Clare... kérdezhetek valamit? - kerülte ki kérdésemet. - Lehet rá bármi esély, hogy alvajáró vagy, illetve vannak olyan időszakok, amik kiesnek az emlékezetedből... esetleg személyiség hasadás... a kínzás miatt megeshet... - magyarázza óvatosan, mire én értetlenül nézem őt.

- Neked elmentek otthonról? Mit találtál? - érdeklődtem tovább. 

- Clare, James és Edward is messziről és érezhetően hordozza az illatodat... és a nyakukat feltépte valami... - megdermedek. Tessék? Nem...az nem lehet. Nem én voltam. Nem vagyok skizofrén, miről beszél... hazduna? Miért mondaná ezt... nem... ez nem lehetséges.

- Az nem lehet... valaki megszerezte a véremet.. - jelentettem ki kis idő után. - Nem öltem meg senkit, főleg nem őt. Ha gyilkos leszek, a te véred fog a kezemhez tapadni.. - szögeztem le. Elindultam gyalog a rendőrség felé, mire elég hamar kiszúrtak, és el is kaptak. 

- Hol volt tegnap este 6 és éjfél között? - a lámpa a kihallgatóban a szemembe világított. 

- Egy bálon. Rengeteg ember tudja bizonyítani, köztük, a párom, aki kint vár... - böktem Cane irányába. 

- Nem hagyta el az eseményt, egész este? - jött a következő kérdés, mire csak megráztam a fejem. 

- A tanukat kihallgattuk, és az alibije jónak tűnik... de egyenlőre, nincs senki más akivel össze tudnánk kötni a két áldozatot...- magyarázta, egykori kollégám... felüggesztettek a munkahelyemről. Ez maga a pokol. 

- Igaz, hogy ön halálosan megfenyegette Edward Stewenst, egy randevú keretei közt? - vonta fel a szemöldökét. 

- Nem volt halálos, inkább csak rá akartam ijeszteni... de nem esett szó fenyegetésről.. - jelentettem ki. 

- És biztos benne, hogy nem szaladt el önnel a ló? Mármint... akik ön körül élnek szeszélyesnek írták le... a pszichikai papírjai pedig semmi jót nem sejtetnek.  Az egyik gyilkosság után, körül belül 4 hónapja, eltűnt két napra... miután előkerült, mindenki arról számolt be, hogy drasztikusan megváltozott a viselkedése... - folytatja. Canek az ajtó előtt várakozott, tudtam, hogy mindent hall. 

- Áldozat voltam. - jelentettem ki, mire felnevet kihallgatóm. 

- Oh, és ezt tudja bizonyítani esetleg? - nézett rám kihívóan. Ridegen álltam a tekintetét. 

- Igen tudom... ugyanis, nemcsak sebem van, amit tőle kaptam, hanem egy megmentőm is, aki biztosan tud tanuskodni. CAne Williams talált meg, a város szélén lévő házban, ahol két napja kínzott a gyilkos, mivel kiszámoltam a következő célpontja kilétét... - magyaráztam. A férfi ledöbbent. 

- Megváltoztam? Talán... de hogy közöm van e a gyilkosságokhoz..? Nem. - a férfi úgy tűnt nem mer több mindent kérdezni, így bizonyíték hiányában elengedtek.  Cane kint várt majd mikor kiléptem a teremből, elmosolyodott. 

- Te komolyan tisztáztad a nevemet...? - kérdezte kissé meglepetten. 

- Igen, és most neked kell majd az enyémet... - mondtam halvány mosollyal. - Meggyőzően nézel ki, így hittek nekem, mikor azt mondtam veled töltöttem az éjszakát... - nevettem fel mikor kifelé sétáltunk. 

- Hát igen, ki ne hinné el, hogy egy nő velem tölti az éjszakát.. -